A fény misztériuma nem sokban különbözik a technika misztériumától. A fény és a technika is racionalizálható, matematikai formulákkal leírható, velük kapcsolatban tudományos szempontból igaz állítások fogalmazhatók meg. Ugyanakkor a fény és a technika is sokak számára jelentheti a misztikus tapasztalat forrását, amely a legbensőhöz szól, nem az értelemhez, hanem a „szívhez”. A hitben gyökeredzik, abból táplálkozik, irracionális.
Mi történik, ha az egyiket arra kezdjük használni, hogy a másikat jobban értsük, vagy egyáltalán értsük? Ha a fényhez a technika révén próbálunk közel jutni? Ha épp fordítva, a fénnyel igyekszünk a technika lényegébe belevilágítani? Ha a fény misztikus tapasztalatát maga a technika, azaz egy külsődleges dolog teszi lehetővé, átélhetővé?
Moholy-Nagy László, úgy vélem, valamit átérezhetett ebből, még ha ő személyesen nagyon is ésszerűen viszonyult – legalábbis így gondolta – a fényhez és a technikához. A művei viszont talán épp azért hatnak, azaz működnek, mert nem az észhez szólnak (kizárólag), hanem a látásérzékhez, valamint ahhoz, amihez az utat a látás nyitja meg, miként a misztikusok számára.
A látás számukra nem egy fiziológiai, biológiai, anatómiai vagy optikai probléma volt, hanem az, ami összekötötte őket a transzcendenssel, amelyen keresztül részesülhettek annak csodájából. Erre az élményre csak költői képeket lehetett alkotni, de a nyelv mindig alkalmatlannak tűnt arra, hogy az átélteket megragadja és közvetítse. A képi tapasztalathoz nem feltétlenül szükségesek a szavak, még ha ez általában épp ellenkezőleg van.
Gyenes Zsolt eddigi alkotói útjának állomásait kijelölő munkái mintha egyszerre tanúskodnának erről a keresésről a fény lényege, azzal egyidőben pedig a képelőállító és rögzítő technikák lényege után, és egyúttal a lehetséges válaszokról is, amelyek egyre közelebb viszik őt ez utóbbiakhoz. De tudjuk-e, mik a válaszok? Vannak-e egyáltalán véglegesnek tekinthetők? A kiállítás címe A változó dimenziók, ugyanis egyértelmű utalás arra, hogy itt minden csúszik, elmozdul, folyamatosan alakot vált. De mégis mire vonatkozik a cím? Mik azok a dimenziók? Mely dimenziók és hogyan, mitől változnak?
A dimenzió mérhető kiterjedést jelent, a latin dimetiri szóból ered, amely annyit tesz, kimérni. Ebből fakad a méret, kiterjedés, mérték stb. értelemben előforduló használata. Van azonban egy másik jelentése is, vélhetően az 1920-as évektől (legalábbis az angol nyelvben), ami valaminek, elsősorban egy helyzetnek, eseménynek a különböző jellemzőire, aspektusaira vonatkozik.
Ha továbbgondoljuk, akkor a mérés arra is utalhat eredeti jelentése szerint, hogy áthaladni valamin, így megtenni egy bizonyos távolságot. Mindenképp méretekhez jutunk, amely méretek végső soron tulajdonságokká válhatnak. A mérték által adott, számszerűsíthető vonatkozások, minőségek. És ezek mindenképp változnak, ha a technika változik, amely segítségével az a távolság is nőhet vagy csökkenhet, amelyet meg kell tennie a művésznek, hogy tárgyához, a fényhez és a technikához egyszerre férkőzzön közel.
Gyenes Zsolt munkáira vetítve mindezt, visszatérhetünk a kérdéshez, hogy milyen dimenziókból érdemes kiindulni. Ha segítségképpen hozzávesszük ehhez saját kijelentését, miszerint a fotográfia határterületein mozog, akkor minden bizonnyal egy technikai rendszer, a fotográfia és annak alrendszerei állandó változására, alakulására gondolhatunk. A kiállítás mögötti egyik fő szándék éppen ez; a korábbi, valamint a későbbi egyidejű bemutatása annak érdekében, hogy szemlélhetővé váljon ezeknek a változásoknak a nyoma. Ami megmutatkozik az anyag, használata és az arra leképező eszköz átalakulása nyomán, ezek valamilyen kombinációjából fakadóan.
Ebben a történeti áttekintésnek tűnő, akár úgy is felfogható helyzetben azonban nemcsak, vagy nem elsősorban a fotográfia határterületei kerülnek előtérbe, hanem valamelyest pontosítva, a technikai képrögzítés lehetőségeinek sokfélesége. A fotográfia, ahogyan azt történetileg és a hétköznapokban értjük, ebből csak az egyik, és ez az egy is számtalan variációs lehetőséget rejt magában. Bár nyilvánvalóan, és nem csak az elsőbbségből fakadó kiváltság okán ez, legalábbis analóg formája, amelyik a legközelebb ál (látszólag), és pedig (megint csak látszólag) a legközvetlenebb módon a fényhez.
A megfelelő kombináció meglelése a kísérletezés területe, amelyre az alkotót a kíváncsiság hajtja, konkrétabban a megismerés és a megértés vágya. Tudni és jobban tudni a lényeget és az összefüggéseket. Ezt követően azonban mindaz, amire a kísérletezés irányult, eszközzé válik a képek, sorozatok, tárgyak megalkotására, helyzetek megteremtésére. Ezek azonban nemcsak képekként, esztétikai tárgyakként lényegesek (bár sosem alábecsülendő az ettől elválaszthatatlan tapasztalat), hanem szükségszerűen visszautalnak saját létrejöttük folyamatára, eseményére is, amelyet meghatároz és áthat a technika. Így válnak a gondolatmenetek objektivációivá, tárgyiasulásaivá.
A foglalatoskodás a technikai képrögzítéssel szükségszerűen nemcsak, néha nem is elsősorban művészi kérdés, hanem tudományos és technikai, amelyet most hétköznapi, nem pedig filozófiai értelemben használok. A tudományos/technikai összefüggések jobb megértése fejeződik ki olyan tárgyakban, amelyek nem szövegek, nem magyarázatok, szemléltetőeszközök. A mű, elénk állít valamit, amiben kinyilvánítja magát a technika, azaz felfedi önmagát, de csak bizonyos szempontból. Ahogyan a technika felfedi magát, nem reprezentáló, nem mimetikus, hanem önmaga lényegére utal vissza.
Gyenes Zsolt képeinek túlnyomó része esetében túlvagyunk a hagyományos értelemben vett reprezentáción, mert ezek a tárgyak jelenvalóvá tesznek valamit. Nem megjelenítenek, azaz nem közvetítenek valamit, ami már előzőleg létezett, nem kifejezésre juttatnak, hanem bennük manifesztálódik az, ami létrejöttük előfeltétele, és ami azt lehetővé teszi. Ennek a végső soron – technikai értelemben – szükségszerű megjelenési módja az, ami alakot ölt a képben. Ez a megjelenési mód nem lehet pusztán a hagyományos értelemben vett forma, mivel ez nem létezhetne az „eljárás” nélkül, pontosabban őt figyelmen kívül hagyva pedig nem is értelmezhető formaként. Amit itt tehát formának hívunk, szükségszerű eredmény. Feltárul benne a technikai folyamat és az a szándék, amely révén ezek képként és a képben jelen vannak.
Bűvészkedés a szavakkal? Tűnhet természetesen annak, bár nem erről van szó. Vessünk egy pillantást – és kivételesen nem metaforikusan – a folyamatokra. Fény, anyag, eszközök, illetve ezek valamilyen együttállása. A megjelenési formája pedig a kép, mint mű. Az alkotói szándék pedig arról szól, miként lehet rávenni a technikát (az eszközt, az anyagot és a fényt technikai értelemben), hogy így mutatkozzon meg a „lényeg”. Ebben nyilvánulna meg az, amit Flusser szabadságnak nevez? Vagy csak a kombinációs játék egy újabb változata, vagy mindegy is? Hisz az „apparátusként” értett technikából átlépünk egy másikba, egy nem ilyen értelemben vett technikai rendszerbe, azaz a művészetbe?
Képes annál többet nyújtani a művészet, pontosabban a mű, a „gyönyörködtetésen” túl, vagy épp annak ellenében, mint hogy nyilvánvalóvá tegye ebben az értelemben saját létrejöttének és létének kérdését, amely így arra hívja ki a befogadóját, hogy odafigyeljen rá, tekintetbe vegye, megütközést keltsen benne és ezáltal késztesse gondolkodásra, többek között saját jelenlétét és viszonyát is illetően?
