„Az a téma érdekel, ami belső munkára hív” – Beszélgetés Matécsa Dáviddal

Matécsa Dávid 1992-ben született Magyarországon, jelenleg Angliában él. Először alkalmazott fotográfusnak tanult, később felvételt nyert a londoni University of the Arts-ra, ahol Fine Art Photography szakon folytatja tanulmányait. Képei az alkotói önfelfedezés és az identitáskeresés köré szerveződnek, témáit művészi útja elejétől a személyes múltból és jelenből származó helyszínek és tárgyak, illetve ezek felfedezése adják. A kitartó munkát nemrég siker koronázta, amikor idén a Paris Photo Carte Blanche Student díjának finalistája lett. A kitüntetésre az európai fotó- és képzőművészeti iskolákban tanuló hallgatók nevezhetnek, közülük választja ki a szakmai zsűri a legmagasabb színvonalú pályaműveket.

Sz. B.

Hogyan indult a kapcsolatod a fényképezéssel, mi volt az, ami elindított felé?

M. D.

Apukámnak volt egy kompakt digitális fényképezőgépe, azzal kezdtem el fotografálni mindent, amit magam körül láttam. Mindenféle bögréket, színes ceruzákat, pipacsokat fényképeztem, tehát szinte bármit, amit a környezetemben találtam. Ekkoriban indultak az első nagyobb közösségi oldalak, ahová lehetett profilképeket készíteni, és albumokat feltölteni, így oda kezdtem el magamról is képeket készíteni. Ekkor indult el bennem egyfajta ösztönös identitáskeresés, önarcképeket csináltam, egyszerűen csak fényképeztem magam, mert élveztem a fotográfia folyamatát.

Sz. B.

Mi inspirált arra, hogy tanuld is a fényképezést? Kaptál esetleg egy olyan visszajelzést, ami efelé terelt?

M. D.

Abban az időben nem nagyon vett körül senki, aki ezzel foglalkozott, vagy a művészetekben jártas lett volna. A közvetlen környezetem persze visszajelzett, ahogy az online platformokon is érkezett pozitív megerősítés, de nem volt egy visszacsatolás sem, ami önmagában elindított volna. A szüleim már a kezdetektől fogva támogattak attól függetlenül, hogy nem ismerik azt, hogy pontosan mit csinálok. Az ő visszajelzéseik ugyanakkor most is ugyanannyira fontosok, mint a szakmai nézőpontúak.

A középiskola végén mégis egyértelmű volt, hogy ebbe az irányba fogok tovább haladni. Utánanéztem, hogy milyen szakmák vannak, amik fényképezéssel foglalkoznak. Akkoriban a Kaposvári Egyetemen még volt fotóriporter képzés, ami megtetszett, de ekkor találtam meg a MOME-t is, de nem volt esélyem bekerülni, tehát nincsen előképzettségem. Így akadtam rá az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumra, ahol akkor indítottak el egy alkalmazott fotográfus OKJ-s képzést, így végül oda jelentkeztem és szerencsére fel is vettek.

Sz. B.

Ez a képzés egy ugródeszka volt számodra? Hogyan tudtál onnan más intézmények felé tovább haladni?

M. D.

Nagyon meghatározó volt az a két év az AKG-ban. A képzésnek volt egy gyakorlati és egy művészeti része is, és nagyon jó oktatóim voltak, többek között Vékás Magdolna, Kolozsi Bea és Kerekes Emőke, akinek az alkotói hozzáállása nagyon inspirált akkoriban. A képzés első évében jelentkeztem a MOME-ra, ahová sajnos nem vettek fel. A képzés végén költöztem ki Londonba, ahol egy ottani egyetemen, a University of the Arts-on volt egy sikertelen próbálkozásom, majd a következő évben még egy. Akkor az önbizalomhiány miatt kicsit kiábrándultam a fényképezésből, inkább kézműves dolgokkal kezdtem el foglalkozni. Ekkor jelentkeztem Fine Art szakra, de végül onnan is visszautasítás érkezett. A Covid utáni időszak jelentett áttörést számomra, ugyanis hosszas önvizsgálat után készen álltam, hogy nekivágjak még egy felvételinek.

Sz. B.

Éppen a Covid időszakban készült el a See you when everything idillyc című sorozatod, ami szintén egy áttörést jelenthetett. Hogyan fonódott össze itt önmagad felfedezése és a fényképezés?

M. D.

Ebben az anyagban benne van mindaz, amit tizenöt éves korom óta próbálok definiálni önmagammal kapcsolatban. Ahhoz, hogy ez beérjen, rengeteg időre és intenzív belső munkára volt szükség, amire a karantén adott lehetőséget. Ezek a képek egy addig nem tapasztalt élethelyzetben készültek, és késztetésem volt akkor valami új, általam létrehozott realitásba menekülni, ami enyhítette bennem a szorongást. Ezt segítette a személyes életteremmel való kísérletezés is. Ebben a saját, biztonságos valóságban olyan dolgok jöttek a felszínre, amivel úgy éreztem, hogy szembe kell néznem. A sorozatban ezt a folyamatot tudtam megörökíteni.

Sz. B.

Ezekben a képekben egyszerre látni egy önfelfedési gesztust és egy világtól való elzárkózást, kívül helyezkedést. Hogyan volt jelen benned ez a kettősség?

M. D.

Egyrészről abszolút kívül helyezkedtem, elzártam magam a világtól. Ez egyfelől rejtőzködés is volt, de közben azt éreztem, hogy szabadon alkothatok, és nem kell semmi mással törődnöm. Ez hozott egy önfelfedezést, vagyis először egy önmagam előtti feltárulkozást.

Sz. B.

Ez a személyes hangvétel kíséri végig a másik sorozatodat is, a The elusive treasures of existence-t. Az ott megjelenő tárgyak egy közös kelet-európai emlékezetbe csatlakoznak, de van egy egyéni vonzat is, ami teljesen belőled fakad. Ez is része lehet egy célzatos öndokumentáló folyamatnak?

M. D.

Az alkotói folyamatok nem voltak ennyire tudatosak. Amikor alkotok, nem tervezek előre, mert azt úgyis mindig felülírja az alkotás flow-élménye. Ez a munka – ami egy családi sorozatnak indult – akkor készült, amikor két év távollét után újra hazamentem. Az volt az élményem, mintha idegen lennék, mert nagyon átalakult az otthon. Ebben szerepet játszott az is, hogy más emberként mentem vissza, hiszen az ezt megelőző két évben sokat változtam, illetve nyomot hagyott bennem az akkor már nyolc év külföldi lét is. Felnőtté váltam, és már egy új szemszögből néztem az otthonomra, de ekkor viszont találtam magam körül olyan tárgyakat, amik előhívták a gyerekkoromat. Ez az összetett élménycsomag lehetett az, ami a képeken is tükröződik.

Sz. B.

Van egy képed, amit több helyen is kiemeltek. Ezen egy gyertyatartó látható, amiben csavart gyertyák állnak. A háttérben szobanövény és csíkos tapéta látszik. Mesélj kicsit arról, hogyan készült ez a felvétel.

M. D.

Ez a kép az otthoni előszobánkban készült, ott láttam meg ezt a gyertyatartót. Az egyik gyertya leesett, amivel már nem törődtek, csak ott hevert a virágföldben. Egy másik gyertya pedig hegyes levél alakot öltve mintha eggyé válna a szobanövénnyel, miközben ott vannak a stabil gyertyák, és próbálják az egészet egyben tartani.

Ezek persze mind csak utólagos gondolatok, mert amikor fényképezem, nem töprengek a konkrét érzéseim megfogalmazásán. Akkor tudom ezeket megfogalmazni, amikor ismét előveszem a képeimet, ekkor jönnek fel ezek a gondolatok, így indul el egy racionálisabb irány, ekkor tudom megérteni, hogy pontosan mit jelent számomra az adott kép.

Sz. B.

Ahogyan ez a két munkafolyamat elkülönül, úgy válik szét az a két hozzáállás, amit gyakorolsz, vagyis először egy intuitív alkotó, majd egy racionálisabb szerkesztő lép elő? Minden esetben ennyire erős és egyértelmű az elkülönülés?

M. D.

Általában igen, mivel az utómunka – ha a képekkel való időtöltés annak számít – egy jóval racionálisabb dolog. Sokszor van viszont olyan utómunkafázis, amikor hozzá is nyúlok egy képhez. Néhol hozzáteszek, vagy épp elveszek képi elemeket, ha úgy érzem, hogy az adott kép egy módosítás után jobban ki tudja fejezni, amit szeretnék. Itt megint előjön egy intuitív fázis, amiben kísérletezem, és éppen olyan szabadon dolgozhatok, mint a fényképezés pillanatában.

Sz. B.

Szóba került, hogy a pályád elején kevés visszajelzést kaptál. Nemrég érkezett azonban egy visszacsatolás, hiszen a Paris Photo Carte Blanche Student díjának döntőse vagy. Mit jelent ez számodra?

M. D.

Talán a sok munkát és a kitartást jelenti elsősorban, viszont még nem sikerült teljesen megélnem azt az örömöt, amit ez a sikerélmény okozott. Eddig csendben alkottam a négy fal között, most viszont nyilvános lett a munka, ami személyes történeteket mesél el, nemcsak rólam, és ezt még a helyére kell tennem. Persze nagyon-nagyon jól esett ez a visszajelzés, ami sok önbizalmat is ad, de egyúttal nyomás alá is helyez. Mindenesetre folytatom a munkát és a tanulást, mert van hová fejlődni.

„Az a téma érdekel, ami belső munkára hív” – Beszélgetés Matécsa Dáviddal

Következő

„A fotográfián keresztül vontam be magam az életbe” – Beszélgetés Nino Migliorival, az olasz fotográfia doyenjével

„Amikor van időnk, akkor a fotográfiák elkezdenek beszélni” – interjú Isabel Muñozzal a Mai Manó Házban látható OMEGA című kiállítása kapcsán

„Együtt alkottunk egy harmadik szemet” – Beszélgetés Elsával és Johannával

Válogatás Komár Sabrina: „…de hát annyi jó dolog történt veled!” című sorozatából

5kérdés – Gáll András