„Egy jó képnek nem kell technikailag tökéletesnek lennie, elég, ha emlékezetes” – Beszélgetés Bryan Adams fotográfussal

Mindjárt az elején be kell vallanom, hogy egészen tavalyig, amikor a Photo London fesztiválon volt szerencsém röviden találkozni önnel, fogalmam sem volt róla, hogy nemcsak szereti a fotóművészetet, de maga is fényképez. A legtöbben a világ egyik legsikeresebb zenészeként ismerik, és kevesen tudnak kreativitásának erről az oldaláról. Meg szeretném ezért kérdezni: az ön számára hol végződik a zene és hol kezdődik a fotográfia? Van köztük átfedés? Mit jelent önnek a fotográfia?

A zene és a fotó számomra mindig is összefonódott. Egyetlen művészre sem tudok anélkül gondolni, hogy ne jelenjen meg egy kép a fejemben. Gyakorlatilag minden nap írok zenét, fényképezek vagy videózok, és ez mostanára még inkább így van, mint korábban. Az internet hirtelen sokkal több tartalmat igényel, videókat, képeket... mindent. Néha idegesítőnek is találom.

Fényképész pályafutását divatfotográfusként kezdte. Herb Ritts bátorította, hogy valósítsa meg az ilyen irányú ambícióit. Az Exposed sorozat és az azonos című könyv képeit nézegetve látok egy csipet szexet és rock’n’rollt, ahogy azt Helmut Newton művelte, látom Richard Avedont, aki kivitte a modelleket az utcára, látom Irving Penn fehér háttereit és a fotóival történeteket elmesélő Peter Lindberg képi világát. Ki nyújtotta a legtöbb inspirációt, és ki volt önre a legnagyobb hatással?

Valószínűleg Avedon képei a kedvenceim, de Herb is nagyon támogató volt élete végéig. Sőt, az a helyzet, hogy amikor Los Angelesben vagyok, máig az első asszisztensével, Daviddel dolgozom. Szeretem a minimalista képek erejét, amiben pedig Ritts és Avedon mesterek voltak.

Segít jobb portrékat készíteni az a tény, hogy a hírességekéhez hasonló élményei vannak?

Nem vagyok benne biztos, hogy az emberek olyanok, amilyenek. Egyszerűen arról van szó, hogy úgy bánok mindenkivel, ahogy elvárom, hogy velem bánjanak.

Ön szerint mitől lesz kiváló egy portré? Mi az, aminek benne kell lennie? Mit keres egy portréban?

Egy jó képnek nem kell technikailag tökéletesnek lennie, elég, ha emlékezetes.

Lehetővé teszi a fotózás, hogy kreatívan fejezzen ki valamit, amit zenével lehet, hogy nem sikerülne?

Ha végigveszem az összes videóklipemet, az a benyomásom, hogy csak néhány rendező tudta, hogyan kell zenét képpel kombinálni. Marcus Nispel, aki két videóklipemet rendezte mondott valamit egyszer, amit soha nem fogok elfelejteni: „Soha ne csinálj normális dolgokat.” És ez megmaradt.

Gyakran felszólal többek között a háború vagy az állatok elleni erőszak ellen. Van valamilyen konkrét módszere, amellyel a fotózást tiltakozásra vagy támogatásra használja? Van egyáltalán leghatékonyabb módja annak, hogy ilyesmit elérjünk?

A fényképezés valóban hatékony módja az önkifejezésnek. Két olyan könyvet adtam ki, amelyben olyan emberek portréi láthatók, akik nehéz helyzeteken mentek keresztül. Az első címe Wounded: The Legacy of War (Sebesültek: A háború öröksége, Steidl, 2013), és az iraki, illetve afganisztáni háborúból visszatért sebesült katonákról szól. A másiknak Homeless (Hajléktalanul, Steidl, 2019) a címe, és londoni hajléktalan emberek portréit tartalmazza. Mindkét könyvhöz a londoni műtermemben készültek a képek, és több év alatt jött létre mindkettő. Azt akartam kiprovokálni, hogy az emberek gondolkodjanak bizonyos témákról, vitatkozzanak róluk.

Ebben a sorozatban olyan fiatal brit katonák provokatív portréit mutatja be, akik nagy árat fizettek a háborúért. Bár a képek már régen készültek, még mindig nagyon valóságosak, annál is inkább, mivel a szomszédban, Ukrajnában háború dúl. Azt mondta egy interjúban: „Az egyik legfontosabb dolog az, hogy az emberek dokumentálják az atrocitásokat a fényképezőgépjeikkel. Mindenki fotóriporter.” Ön szerint miért van az, hogy ha látunk valamit, egy pillanat alatt elfelejtjük? Miért nem tudunk tanulni a múltunkból?

Nehéz eldönteni, honnan juthatunk biztos információhoz, vagy hogy kiben bízzunk. Szinte minden háború a földért és/vagy pénzért folytatott küzdelemmel függ össze. Mostanában mintha arról szólna a dolog, kinek a kezében van az energia.