Indiánok. Lelkek. Túlélők. – Válogatás Claudia Andujar életmű-kiállításának képeiből

Az apai ágon magyar származású Claudine Haas 1931-ben született Svájcban, gyermekéveit Nagyváradon töltötte. A II. világháború elől anyjával Svájcba menekült, apja a dachaui koncentrációs táborban halt meg. A tizenéves Claudine nagybátyjának köszönhetően került ki Európából, majd New Yorkban a Hunter College bölcsészettudományi karon tanulva találkozott első férjével, a spanyol Julio Andujarral, akivel az 1950-es évek közepén Brazíliába költözött. A fotóriporterként dolgozó Claudia Andujar így találkozhatott az 1970-es évek kezdetén a világ számára akkor szinte ismeretlen janomamikkal. Az alkotó 1971-ben nyerte el a Guggeinheim Fellowship támogatását: riporteri állását feladva fotóesszébe kezdett a népcsoportról, amely később aktivizmusának és életművének alapjává vált.

A ma mintegy harmincötezer embert számláló janomami törzs a brazil-venezuelai határon él nagyjából kétszáz-kétszázötven faluban. Az 1970-es években Brazília katonai vezetése nagy erőkkel dolgozott az ország átalakításán, amely autópálya-építésekkel kezdődött, majd nemesfém lelőhelyek feltárásával folytatódott — tekintet nélkül az őslakosokra. Andujar saját hányatott sorsát fedezte fel a kolonizáció veszélyeztette nép bizonytalan jövőjében és fényképezőgépét a politikai aktivizmus szolgálatába állította.

Akkoriban a kutatók és dokumentarista fotográfusok legtöbbje semleges tudományos eszközként tekintett a médiumra: képeik szimplán megörökítették a látottakat, eltávolítva egymástól a felvételek készítőit és szemlélőit, valamint magukat a megörökítetteket. Andujar túl kívánt lépni ezen a steril látásmódon, ezért infravörös filmmel, az objektívre kent vazelinnel vagy éppen vakuk használatával fordította le közönség számára, hogy a janomamik miként élnek a számukra világot jelentő esőerdőben. Munkájának fontos aspektusa, hogy fényképeinek létjogosultságát azok morális szerepe adja. A törzs maga sem rajongott ugyanis a kamera jelenlétért; Andujar évekig dolgozott azon, hogy ők is elfogadják, talán épp ennek köszönhetik majd túlélésüket. Közös munkájukat az elmúlt évtizedekben kisebb-nagyobb sikerek követték, a janomamik élete azonban ma sincs teljes biztonságban.