„Amikor van időnk, akkor a fotográfiák elkezdenek beszélni” – interjú Isabel Muñozzal a Mai Manó Házban látható OMEGA című kiállítása kapcsán

A kortárs nemzetközi művészeti színtér évtizedek óta elismert és megbecsült szereplője az 1951-ben Barcelonában született Isabel Muñoz. Fotográfiai munkásságában a kezdetektől alkalmazza az archaikus és történeti eljárásokat, melyekkel közös emberi jelenlétünk meghatározó nyomait kutatja. Számos nemzetközi elismerés mellett két World Press Photo-díj tulajdonosa, 2022-óta a San Fernandó-i Királyi Művészeti Akadémia tagja. Munkái többek közt olyan gyűjteményekben találhatók meg, mint a párizsi Maison Européenne de la Photographie, a New York-i New Museum of Contemporary Art, vagy a madridi Museo Nacional Reina Sofía. Isabel Muñoz OMEGA című kiállítása – melynek anyagát először a budapesti közönség láthatja – az alkotó jelenlétében nyílt meg márciusban a Mai Manó Házban. Ebből az alkalomból, a megnyitó napján készítettünk interjút az alkotóval.

K. G.

Barcelonában született és nőtt fel. Abban a városban, amely nem csak az Ibériai-félsziget, de az egyetemes kultúrtörténet – benne az építészet, a képzőművészet, az irodalom és a zene – szempontjából hosszú évszázadok óta meghatározó közeget jelent. Akárcsak Madrid, ahová közel húszévesen költözött. Mik voltak azok az impulzusok, amelyek a művészet, közelebbről a fotográfia felé terelték az életét?

I. M.

Madridba szerelemből költöztem, aztán a szerelemnek relatíve gyorsan vége lett; ugyanakkor a szerelmem Madrid iránt a mai napig megmaradt. Meglehetősen fiatalon mentem férjhez, és amikor úgy gondoltam, hogy a gyerekeim már elég nagyok ahhoz, hogy ne legyen annyira intenzíven szükségük rám, akkor fordultam afelé az életpálya felé, amit korábban nem tudtam volna megvalósítani. Eredetileg absztrakt matematikával szerettem volna foglalkozni, de abban az életszakaszban végül úgy döntöttem, hogy inkább annak szentelem a művészetemet, illetve a karrieremet, ami gyermekkorom óta foglalkoztat. Egyrészt az átadás gesztusa volt számomra fontos, hogy az emberekkel megosszak dolgokat, másrészt olyan történeteket mesélhessek el, amelyek láthatatlanok mások számára.

K. G.

Hogyan dőlt el, hogy ennek a megosztásnak a médiuma végül a fotográfia lett, és mondjuk nem a festészet, vagy az ábrázolóművészetek más egyéb területe?

I. M.

A fotográfia mindig lenyűgözött. Elsősorban amiatt, hogy milyen eszközök és technikák állnak rendelkezésre egy fotográfia létrejöttének a folyamatához. Nyilván foglalkozhattam volna szobrászattal vagy festészettel, de úgy éreztem, hogy a fotográfia mindezt lefedi. Valójában a fotón keresztül akár a filmkészítéssel, akár a festészettel is kapcsolatba kerülhet az ember, úgyhogy ezért esett a választásom a fotográfiára.

K. G.

Szakmai tanulmányait tekintve Madrid számít a kiindulópontnak, de talán New York volt az a város, ahol számos történeti, illetve archaikus fotóeljárást tanulmányozva elkezdett rátalálni saját vizuális kifejezésmódjára. Ez az útkeresés szorosan összefügg az emberi test ábrázolásának vágyával. Mesélne nekünk erről az időszakról?

I. M.

A test és a tánc számomra igazából csak ürügy arra, hogy olyan témákról beszélhessek, amelyek foglalkoztatnak. Már tizenhárom éves korom előtt nagyon érdekeltek az emberi kapcsolatok; a szerelem, a gyűlölet, valamint a hatalomhoz való viszonyunk. A megrögzöttségeink ezekben az összefüggésekben egész életünkben végigkísérnek bennünket. Az érdekel továbbá, hogy honnan hová tartunk, és hogy milyen úton jutunk el valahová. De foglalkoztat a tisztelet is, amit a másik iránt tudunk tanúsítani. A szakmából nagyon sok mindent megtanultam már Madridban, ahol akkoriban még csak egyetlen fotográfiaképzés működött. Végül úgy kerültem az Egyesült Államokba, hogy azok a régi technikák kezdtek el érdekelni, amelyekkel az akvarellpapírhoz hasonló érzékiséget tudom hozzáadni a fotográfiáimhoz.

K. G.

Egy másik interjúban azt olvastam, hogy 1986-ban, Madridba visszatérve rendezte első önálló kiállítását az Institut Français-ban, amelyet meghatározó eseménynek tart pályafutásában. Mi változott meg ekkor?

I. M.

Micsoda nehéz kérdés! Sok minden változott azután a kiállítás után. De azt hiszem, hogy a legfontosabb az életszemléletemben történt, mert a fotográfia és a megosztás fontossága iránti szenvedélyem azóta is megvan. Ugyanakkor akad most egy érdekes párhuzam. Az 1986-os madridi volt az első önálló tárlatom, de ez a mostani az első alkalom, hogy a budapesti Mai Manó Házban megmutatom az OMEGÁ-t, miközben továbbra is a régi szenvedéllyel készültem erre a kiállításra.

K. G.

Néhány évvel a madridi kiállítása után, 1990-től elkezdte bejárni a világot, az utazások pedig máig tartanak. Témái középpontjába eleinte a táncon keresztül az ember, az emberi kapcsolatok kerültek; idővel pedig a törzsi kultúrák, a különféle etnikai és más egyéb kisebbségek. Ám a szoros értelemben vett etnográfiai, történelmi, történeti és szociológiai megközelítésen túl mintha inkább az általános emberi jelenlét, közös létezésünk archaikus nyomait kutatná, s mindezt tükröt tartva mutatja fel számunkra. Miből fakadnak ezek a szándékok?

I. M.

Pontos az észrevétele, ezek a munkák nem átlagos szociográfiai kutatások eredményei. A láthatatlan dolgokat szeretném láthatóvá tenni. Főként azt, ami belül van, amit nem mutatunk meg.

K. G.

Munkáit szemlélve, folyamatosan felmerül bennem egy irodalmi, művészettörténeti párhuzam: ez pedig a mágikus realizmus, ami elválaszthatatlan a spanyol ajkú világtól. Olyat azonban ritkán látni, hogy egy alapvetően objektív képalkotásra szánt médium, mint amilyen a fotográfia, ennyire erősen szólaljon meg a valóság és a spiritualitás határterületén.

I. M.

Abban az értelemben teljesen egyetértek ezzel a megközelítéssel, hogy mindez valóban jelen van a képeimben. Másrészt, továbbvíve ezt a gondolatot; amikor van időnk, akkor a fotográfiák elkezdenek beszélni. És minél több időnk van, a képek annál többet mesélnek számunkra a rejtett történetekből.

K. G.

Egy Kambodzsában készült fotográfiájáról például azt írja, hogy már azelőtt szerepelt egy álmában a fénykép, hogy elkészítette volna.

I. M.

Ez gyakran előfordul velem, de annál a fényképnél ez különösen igaz volt. Előre megálmodtam annak a képnek még a geometriáját is. Úgy gondolom, hogy azon a napon, amikor az ember megértette, hogy miként kapcsolódhat össze a spiritualizmussal és az álomvilággal, az a pillanat juttatta el oda az emberiséget, ahol manapság tartunk.

K. G.

Beszélgetésünk aktualitását a Mai Manó Házban látható OMEGA című kiállítása adja, melynek az az egyik különlegessége, hogy az itt kiállított polaroidokat először a budapesti közönség láthatja. Mint számos archaikus technikával készült fotográfia, úgy egy polaroidkép is egyszeri és megismételhetetlen. Akárcsak az idő, valamint az élet visszafordíthatatlansága. Azé az időé, amely talán az egyik legfontosabb szervezőeleme mostani tárlatának, az OMEGÁ-nak. Mire számíthat a Mai Manó Házba érkező látogató, ha belép a kiállításra?

I. M.

Egyrészt valóban, a polaroid egy archaikus megörökítési mód, amely itt és most kapcsolódik a fotográfia történetéhez. Ugyanúgy, ahogy a kiállításnak otthont adó épület is. És hogy mit láthatnak a Budapestre látogatók egy spanyol fotográfus kiállításán, aki Mai Manóhoz hasonlóan negyven éven át kutatta azokat a technikákat, amelyekkel egy láthatatlan világot mutathat meg a lehető legnagyobb tisztelettel? Azt az országokon és kultúrákon átívelő világot láthatják most, amely az életről, az örömről és a fájdalomról szól. A digitális világ előtt a polaroid volt az a technika, amellyel a pillanatképeket előre meg lehetett nézni, illetve tesztelni, kísérletezni lehetett vele. És ha megnézi azt a harminchárom polaroidot, amik most ki vannak állítva, akkor azt fogja látni, hogy ezek a képek mind-mind olyan történetek, amelyeket emelt fővel viselnek szereplőik. Ezek lehetnek szenvedéstörténetek, vagy az élet látható, napos oldalának a krónikái. Azt hiszem, hogy a kiállítás azt mutatja meg, hogy a világon mindenhol ugyanúgy szeretünk, és ugyanúgy szenvedünk; és ez a határoktól teljesen függetlenül így van.

K. G.

Az alfa és az ómega, mint a görög ábécé első és utolsó betűje a kezdetet és a véget, hovatovább a teljességet szimbolizálja. OMEGA című anyagának kiállítása pedig mégiscsak valami újnak a kezdete. Talán korai a kérdés, de mégis felteszem: hogyan tervezi a folytatást?

I. M.

Nincsen jósgömböm, így nem tudom, hogy pontosan mi fog történni ezzel a kiállítási anyaggal, de nyilván abban bízom, hogy utazni fog, így sok emberhez fog majd eljutni. Úgy gondolom, hogy amit most itt megmutatunk, azok – talán fogalmazhatok így – női érzelmek és női ambíciók megnyilvánulásai. Az egyik ránk jellemző dolog, amit megfigyeltem az életem során, hogy mindig mindenki a jövőn gondolkodik; hogy mi lesz, hogy hogyan lesz majd. Én viszont szeretem a pillanatot megélni. Például szeretek most itt lenni ebben az interjúban, és megélni ezeket a pillanatokat. Hogy mi lesz a kiállítási anyag sorsa? Leginkább talán abban bízom, hogy minél több emberrel meg tudom majd osztani, hogy munkáim kapcsán folytatódjon a diskurzus.

„Amikor van időnk, akkor a fotográfiák elkezdenek beszélni” – interjú Isabel Muñozzal a Mai Manó Házban látható OMEGA című kiállítása kapcsán

Következő

Tom Kublin és a Balenciaga: Egy magyar fotográfus, aki alapjaiban határozta meg az haute couture divatház aranykorát

,,Apámat festem (…), aki magyar származású művész és fotográfus” – Frida Kahlo édesapjának fotográfusi pályafutása

„Nincs filozófiám, fényképezőgépem van” – Saul Leiter képeit Spanyolországban mutatták be

Megfestették Stalter György Józsefváros című sorozatának képeit

Ők nyerték el a 2024-es természetfotó-pályázat fődíjait