Miért emlékezetesebbek egyes képek, mint mások? – Kutatás bizonyítja, hogy a nehezebben rekonstruálható képek jobban megmaradnak emlékezetünkben
24 • 06 • 26Kéri Gáspár
Az emberi agy átszűri az élmények tömegét, hogy konkrét emlékeket hozzon létre. De vajon miért válik az érzékszervi információk özönében az élmények egy része maradandóvá, míg a legtöbbet az agy eldobja? A Yale Egyetem kutatóinak kísérlete és számítási modellje, valamint a tapasztalatokból leszűrt tanulmány segít feltárni azt az ősi kérdést, hogy miért ragadnak meg jobban az emlékezetünkben bizonyos képek. A kutatásról az amerikai Nature Human Behavior folyóirat cikke számolt be.
Amikor magazinokat lapozgatunk, vagy az internetet böngésszük, folyamatosan fényképeket látunk. A gyakorta unaloműző szándékkal vagy pótcselekvésként eltöltött időnk a közösségi média különféle felületein ugyancsak a képek felfoghatatlan mennyiségű áradatában zajlik. Hogy mára milyen mértékben devalválódott a képek esztétikai és információs értéke, külön írást érdemelne, ám annyi bizonyos, hogy a vizuális információk túlcsordulása ellenére az emberek rendkívül jól emlékeznek több ezer képre, azok számos apró részletével együtt. Ugyanakkor nem minden kép foglal el egyenlő fontosságú helyet memóriánkban, sőt, amíg néhányuk az elménkben marad, többségüket gyorsan elfelejtjük. A Yale Egyetem bölcsészettudományi és tudományos karának adjunktusa, a kutatást vezető Ilker Yildirim pszichológus, és társa, John Lafferty abból az ősi alapvetésből indult ki, hogy
„Az agy prioritásként kezeli az emlékezést azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket nem képes egyértelműen megmagyarázni.”
A tanulmány azt is vizsgálja, hogy az agy miként rangsorol bizonyos információkat azon képi információk tömegének a beérkezése során, amelyek naponta, mindenféle szelekció nélkül árasztják el az embert. A kutatók arra is felhívták a figyelmet agyunk működése kapcsán, hogy
„amennyiben egy jelenet kiszámítható és nem meglepő, akkor figyelmen kívül hagyható.”
Tanulmányukhoz Yildirim és Lafferty olyan számítási modellt fejlesztettek ki, amely a memória kialakításának két lépésével foglalkozik: a vizuális jelek tömörítésével, valamint rekonstrukciójával. E modell alapján létrehoztak egy kísérletsorozatot, amelyben arról kérdezték a felmérésben résztvevő alanyokat, hogy a gyors egymást követő vetített képek sorozatából mire emlékeznek és mire nem. A Yale csapata arra a következtetésre jutott, hogy minél nehezebb volt a számítási modelljüknek egy képet rekonstruálni, annál valószínűbbé vált, hogy a kísérletben résztvevők emlékezni fognak ezekre a képekre.
„Egy AI-modellt használtunk fel arra, hogy megpróbáljuk értelmezni a jelenetek emberek általi észlelését (…) ennek megértése segíthet a jövőben az AI számára a hatékonyabb memóriarendszerek fejlesztésében.”
– nyilatkozták a kutatók. Ezen a ponton érdemes pár gondolatot szentelni a barcelonai Synthetic Memories kezdeményezésének, amely akadémiai intézményekkel együttműködve, az AI segítségével rekonstruál olyan mútbeli, történelmi vonatkozású személyes emlékeket, amelyeket soha senki nem rögzített sem fényképen, sem mozgóképen. A csapat nemrég egy nyolcvannégy éves barcelonai nővel dolgozott együtt, akinek kisgyermekként a spanyol polgárháborút közvetlenül követő időszakból keletkezett emlékképeit rekonstruálták az AI segítségével. A projektről nemrég a PetaPixel is beszámolt.
Visszatérve a Yale kutatóinak kísérletére, ők gyakorlatilag abból az alapvetésből indultak ki, hogy sokkal nagyobb hírértéke van annak, ha egy ember megharap egy kutyát, mint amikor ugyanez fordítva történik meg. Bár utóbbi esemény sajnálatos, mégsem meglepő, míg előbbi esetében mindannyian felkapjuk a fejünket. Nagyon úgy tűnik, hogy ugyanez az elv érvényesül a képek esetében is; az összetettebb gondolatokat generáló képi információk általában sokkal jobban rögzülnek emlékezetünkben. Ahogy tanulmányuk bevezetőjében fogalmaznak a kutatók:
„Sok minden, amire emlékezünk, nem szándékos szelekció, hanem egyszerűen az észlelés mellékterméke. Ez felvet egy alapvető kérdést az elme architektúrájával kapcsolatban: hogyan kapcsolódik az észlelés az emlékezethez, és hogyan befolyásolja azt?”
A kutatás során teljesen hétköznapi, többnyire amatőr fotográfiákat vetítettek gyorsan egymást követően a kísérleti alanyok számára főként táj- és városképekről, valamint turisztikai jellegű emlékképekről. A műfaji sokszínűségen túl jelentős mértékben csak a fotográfiák megkülönböztethetőségének a képessége, illetve képi információik összetettsége tért el egymástól. A kutatás elsöprő többséggel azt az eredményt hozta, hogy az összetett, vagy szokatlan képi elemeket tartalmazó fotográfiákat később sokkal könnyebben rekonstruálták emlékezetükben az alanyok. Erre az egyik legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb példa két különböző környezetben található vörös tűzcsap volt. Amíg a megszokott közegében, városi környezetben elhelyezett tűzcsap alig maradt meg az emberek memóriájában, addig a természeti környezetben található tűzcsap, bár megnehezítette az értelmezést, ám éppen ezért jóval emlékezetesebbé tette a felvételt a befogadók számára.
Az alapvetően tudományos közegnek írt, modellvezérelt pszichofizikával megtámogatott kísérletből és tanulmányból számos izgalmas következtetést tudunk levonni magunk számára is. Például máris böngészhetünk emlékeink között, hogy eddigi életünk során, a fotográfia történetének sokat idézett ikonikus felvételein túl vajon milyen más egyéb fényképek rögzültek spontán módon, mégis kitörölhetetlenül a memóriánkban?
