Pusztuló oázisok roncsolt fotókon – a Portrait of Humanity 6. egyik győztes sorozata

A Portrait of Humanity fotópályázat a Portrait of Britain kezdeményezésből indult, ám amíg utóbbi csak Nagy-Britanniára koncentrált, addig előbbi a világ minden tájáról fogad nevezéseket. Idén hatodik alkalommal szervezték meg a pályázatot, amelyre hat kontinens 23 országából érkeztek pályaművek, a zsűri most 30 fényképet, és további három sorozatot tüntetett ki. A zsűri célja az volt, hogy olyan műveknek adjanak megjelenési lehetőséget, amelyek a közös tapasztalatok, vagy éppen az egyéni élmények mentén mesélnek el egy történetet a világból. A fotópályázat sorozat kategóriájában három nyertes szériát választottak ki a zsűri tagjai, melyeket itt a Punkton is bemutatunk.

A sorozat kategória egyik nyertese a marokkói Seif Kousmate lett, aki Waha című vegyes technikával készült munkájában a helyi természetes vizes élőhelyek pusztulását tematizálta. Napjainkban Marokkó ad otthont a világ legnagyobb vizes élőhelyeinek, amelyek azonban az éghajlatváltozás miatt egyre nagyobb veszélyben vannak, a művész munkájában arra törekedett, hogy képeivel rávilágítson az emberiség és a természet közötti kapcsolatra. Azért, hogy ezt a jelentést még jobban elmélyítse, a sorozat fényképeit különböző savas oldatokkal kezelte, hogy az így létrejött roncsolt felület egyfajta metaforaként utaljon a pusztuló oázisokra.

Seif Kousmate: Waha

Marokkó oázisai évszázadok óta településeknek, mezőgazdaságnak és fontos építészeti, valamint kulturális örökségnek adnak otthont, köszönhetően a transzszaharai kereskedelmi karavánutaknak. Ma ezekben az oázisokban közel 2 millió marokkói lakos él, akik hozzájárulnak a helyi-, a nemzetgazdasági és a kulturális fejlődéshez is.

Hivatalos adatok szerint Marokkó 14 millió pálmafájának kétharmadát elvesztette az elmúlt évszázadban. Marokkó oázisainak kétharmada eltűnt – és ezt a folyamatot az elmúlt évtizedek környezeti változásai felgyorsították. Az éghajlatváltozás következményei gazdasági áldozatokat követelnek az oázisok lakóitól, és veszélyeztetik megélhetésüket. Minden igyekezetük ellenére egész közösségek hagyják el földjeiket, és a jobb élet reményében a városokba vándorolnak.

Fotográfusként azt kérdeztem magamtól, hogyan kerülhetem el azt, hogy az oázis orientalista, édenkert-szerű ábrázolásait reprodukáljam? Hogyan fejezhetném ki munkáimmal hitelesebben az általam megfigyelt pusztulás valóságát?

Ezért szerettem volna kísérletezni azzal, hogy olyan kültéri és szerves elemeket is adjak a fotóimhoz (például aszalt datolyát, pálmafák elhalt kérgét, földet...), amelyek szorosan kapcsolódnak az általam kiválasztott terekhez. Emellett savat és tüzet is használtam, hogy az így kapott képeken oda-vissza utazhassunk a jelen valósága és a még eljövendő pusztulás között.