A fotográfia művészet – Egy bírósági per története (1862)
24 • 08 • 19Baki László
Egészen a 19. század végéig folytak heves viták arról, hogy a fotográfiák művészi alkotásoknak minősülnek-e. Az 1860-as évek elejétől a francia alsóbb fokú bíróságokon ellentmondásos döntések születtek, és ez a kérdés először 1862 novemberében került a Legfelsőbb Bíróság elé Párizsban.
Arago, fizikus és csillagász, valamint francia képviselő nagy érdeklődést mutatott Daguerre találmánya iránt, miután Daguerre bemutatta neki az eljárást, ő pedig 1839. január 7-én bejelentette a Francia Akadémián és megvételre ajánlotta a szabadalmat a kormánynak. Arago 1839. augusztus 19-én a Tudományos és Képzőművészeti Akadémia ülésén – a vegyi eljárást részletezve – ismertette a dagerrotípia készítését. A kormány élt is ezzel a lehetőséggel, és életjáradékot fizetett, évi 6000 frankot Daguerrenek, és 4000-et pedig Niépce örökösének, majd a felfedezést ugyanezen a napon, 1839. augusztus 19-én a világnak ajándékozta, hogy bárki szabadon foglalkozhasson a fényképezéssel. Ezen a napon ünnepli a fényképészet megszületését a világ.
Nem sokkal később egy francia fotográfus Pierre-Louis Pierson 1844-ben műtermet nyitott Párizsban, amely kézzel színezett dagerrotípiákra szakosodott. 1855-ben Pierson társult a Léopold Ernest és Louis Frederic Mayer fivérekkel, akik műtermükben szintén dagerrotípiákat készítettek. A társulásukat megelőző évben III. Napóleon Őfelsége a császár fényképészeinek nevezte ki a Mayer testvéreket. A műtermek külön helyen működtek, de Pierson és Mayers közösen kezdték el forgalmazni képeiket Mayer et Pierson néven és ők váltak a párizsi társasági élet talán legismertebb fényképészeivé. A nagyközönség sokat vásárolt Pierson III. Napóleon családjáról és udvaráról 1861-ben készült fényképeiből, nem utolsósorban Castiglione grófnő merész képei miatt, aki a társasági életben a végzet asszonya, III. Napóleon szeretője és a pletykák szerint olasz kém volt.
Mayer és Pierson a grófnő közvetítésével ismerkedett meg unokatestvérével, Camillo Paolo Filippo Giulio Bensóval, Cavour grófjával, a nagy olasz államférfival, akiről szintén felvételeket készítettek. A gróf portréja miatt tört ki az akkor még csak rövid múltra visszatekintő fotográfia egyik legdöntőbb csatája. 1862 januárjában Mayer és Pierson beperelte a rivális Thiebault és Bethéder cégeket a gróf képének, illetve a Schwalbét Lord Palmerston portréjának másolásáért. Az előbbi eset vitatottabb volt, mivel a gróf képét retusálták, alakját felnagyították, lábának helyzetét megváltoztatták és egy könyvtár-háttér elé helyezték. (A fotó valószínűleg nem élte túl az idők viharát, sorsa ismeretlen.)
Az 1862-es Bethéder és Schwalbé kontra Mayer és Pierson bírósági per egy korai és fontos jogi eset volt, amely a fotográfia és a szerzői jogok kérdéseivel foglalkozott. A per Franciaországban zajlott, és a központi kérdés az volt, hogy a fotográfiák szerzői jogi védelem alá esnek-e? A perben az 1793-as francia szerzői jogi törvénynek kulcsfontosságú szerepe volt, mivel a bírósági ítélet ezen a törvényen alapult. Az 1793-as törvény volt az első olyan jogszabály Franciaországban, amely a szerzői jogokat szabályozta, és ez a törvény előírta, hogy az alkotások szerzői jogai a mű szerzőjét illetik meg, azaz azt a személyt, aki a művet megalkotta. Ez a törvény azt is kimondta, hogy a szerzők teljes jogot élveznek az általuk készített művek felett, beleértve a másolás és a publikálás jogát.
0103
Fotó: Mayer & Pierson: Camillo Paolo Filippo Giulio Benso, Count of Cavour, c. 1860
0103
Fotó: Mayer & Pierson: III. Napoleon, c. 1860
Azonban a fotográfia új médium volt a 19. században, így nem volt egyértelmű, hogy a fotográfiákra is ugyanúgy kell-e alkalmazni ezt a törvényt, mint más művészeti alkotásokra, például az irodalmi vagy festészeti művekre. A korabeli felfogás szerint a művészet valamilyen eredeti kreatív kifejezést igényelt, és a fotográfiát sokan csupán mechanikus reprodukciónak tekintették, nem pedig művészi tevékenységnek.
Az elsőfokú bíróság elutasította a keresetet, de Mayer és Pierson fellebeztek. A pert nemcsak a bíróságokon tárgyalták újra, hanem az értelmiségiek, a művészek és a szalonok is. Végül a francia Legfelső Bíróság, a Cour de Cassation elé került. Bethéder és Schwalbé azzal védekezett, hogy az átdolgozott fényképek nem sértik a szerzői jogot és a korszak számos híres művésze által aláírt nyilatkozatot mutattak be, amely szerint a fotográfia nem művészet. Az 1793-as szerzői jogi törvény kifejezetten a művészi alkotásokra vonatkozott, ezért kulcsfontosságú volt megállapítani, hogy a fotográfia is ezen alkotások közé sorolható-e. A per úgy zajlott, mint egy modern bírósági dráma: Mayer és Pierson ügyvédje egyik fényképet a másik után mutatta fel híres festményekhez hasonlítva azokat és meggyőző párhuzamot vont a fényképezőgép és az ecset között.
A Legfelső Bíróság végül úgy döntött, hogy a fotográfiák is művészeti alkotásoknak tekinthetők, amennyiben azok kreatív kifejezést hordoznak. A döntés értelmében, bár a fotográfia egy technikai eszközt használ, a folyamat során a fotográfus vagy a megrendelő kreatív irányítása és művészi látásmódja is megnyilvánul, így a fotográfia is méltó a szerzői jogi védelemre. Ezzel a döntéssel a bíróság precedenst teremtett arra, hogy a fotográfia is művészeti formaként kezelendő, ami később alapvető jelentőségű lett a fotóművészet fejlődése szempontjából.
