„Az a legnagyobb díj az életben, ha alkothat az ember” – beszélgetés Horesnyi Mátéval

A Mai Manó Ház 2018-ban írt ki fotópályázatot Weegee éjszakája címen a Fotóhónap2018 fesztivál keretében. Az első helyezett a Budapesten 1996-ban született Horesnyi Máté lett, aki ma már animációsfilm-készítőként alkot, miközben számos hazai és nemzetközi díj birtokosa. A pályázat főnyereménye egy Leica C-Lux fényképezőgép volt, amellyel időközben Horesnyi elkészítette tradicionális spanyol ünnepeket bemutató sorozatát. Az anyagból született Bienvenido Mister Extranjero! című kiállítás 2025. április 6-ig ingyenesen látogatható a Mai Manó Ház PaperLab Galériájában. Ebből az alkalomból beszélgettünk az alkotóval.

K.G.

Nem szokatlan számodra, hogy szakmai sikereidet díjakban is lehet mérni, de azok az elismerések inkább az animációs tevékenységedhez köthetők. Mit szóltál hozzá, amikor a Weegee éjszakája fotópályázat első helyezettje lettél?

H.M.

Vicces helyzet volt. Reggel arra keltem, hogy egy barátom rám írt, hogy nem hiszi el. És akkor láttam én is az eredményt, majd apámhoz odavittem a telefont a hírrel, ő meg azt hitte először, hogy valaki keresi. De ami szerintem a legfontosabb, hogy igazán soha nem a díjak számítanak, mert az a legnagyobb díj az életben, ha alkothat az ember. Nekem legalábbis az a legfontosabb, hogy tudja az ember csinálni, hogy van lehetősége, esélye arra, hogy alkosson valamit. Talán ez a legnagyobb díj az életben. De természetesen nagyon boldog voltam.

K.G.

Az animációsfilm-készítés összetett műfaj, benne az irodalom, a film, a színház és a képzőművészet, egyszóval a társművészetek megkerülhetetlen referenciapontok. De mi a helyzet a fotográfiával? Animációs szakembernek tartod magad, aki passzióból foglalkozik fényképezéssel? Vagy jóval többről van szó?

H.M.

Számomra előbb volt a fotó, mint az animáció. Ugyanakkor Ingmar Bergman egyik mondása nagyon megtetszett még régebben, miszerint a színház egy hű feleség, a film pedig egy igényekkel teli szerető. Hasonlóan viszonyulok a fotográfiához én is; mindig mellettem és velem van. Tehát több mint passzió, de az animáció az, ami örök mellette. Lényegében mindkettőt nagyon szeretem csinálni, mind a kettő szépen kiegészíti egymást. A fotográfia sokat segít például gondolkodni. Nagyon szeretek nagy formátumot használni, mert olyankor gyakran kizárja az ember az egyéb gondolatait. Majdhogynem meditatív módon állít be az ember úgy egy képet, hogy sokáig gondolkodik, finomhangol rajta. Szóval, ez egy nagyon klassz dolog. A fotográfia sokat segít a munkámban, a gondolkodásban, hogy mi működik a való életben, vagy mi működik a rajzasztalon.

K.G.

Emlékszel rá, hogy mi volt az első olyan fotód, amiről azt gondoltad, hogy az több pusztán egy emlékképnél?

H.M.

Voltam egyszer Isztambulban a szüleimmel, ahol egy mecset előtt gyűrűket áruló idősebb szakállas férfiról készítettem egy portrét. És akkor az a kép nagyon megtetszett, hogy hát lehet így is csinálni másról egy képet. Büszke voltam akkor arra a portrémra, és az volt talán az első ilyen meghatározó fotográfiám.

K.G.

Maradjunk még a kezdeteknél. Mi volt az a pillanat – ha lehet ezt pillanatokban mérni –, ami eldöntötte, hogy a te utad a vizuális művészetek területe lesz?

H.M.

Igazából a legelejétől kezdve ezt szerettem volna csinálni. Apukám díszlettervező, pedig grafikus volt, így folyamatosan körülvettek a grafikák és a rajzok. Apám mindig félt, hogy mi lesz az érettséginél; mi lesz, ha Máté mérnök akar lenni, vagy orvos, mert hát nagyon rosszak voltak a jegyeim. Számomra ugyanakkor egyértelmű volt, hogy a rajzzal akarok foglalkozni, ezt a gimnázium környékén már pontosan tudtam. Pedig akkor még fogalmam nem volt arról, hogy van egyetem, ahol tanítják az animációt. Apám számára ez egy nagy fellélegzés volt, hiszen szerencsére akkor az érettségi jegyek nem fognak számítani. Annál inkább a rajz, amivel állandóan foglalkoztam. Igazából, ha pillanatokban mérjük, akkor az a pillanat a Budai Várban volt, ahol művészeti foglalkozás keretében működött egy videó szak.

K.G.

Ez a GYIK-Műhely volt?

H.M.

Igen! A műhely videós része már nagyobbaknak szólt, ahová körülbelül 12-13 évesen kerültem. Ott láttam, hogy foglalkoznak animációval, ráadásul engem alapvetően nem a Disney- és Pixar-filmek fogtak meg, vagy a Tom és Jerry történetek, hanem pont az, hogy hogyan lehet az animációt undergroundban, vadabb felnőtt humorral kezelni. És ez tetszett meg igazából, tulajdonképpen a szerzőisége fogott meg a filmeknek.

K.G.

A kiállításon látható fotográfiáid esetében is megnyilvánul ez a fajta experimentális szemlélet, de erre később szeretnék rátérni. Mesélj még egy picit a gimnázium után kezdődő művészeti tanulmányaidról.

H.M.

Végül felvettek a Metropolitan Egyetem animáció szakára. Ott a Csáki Laci lett a tanárom, meg Sikur Mihály, Gauder Áron és Keresteš Szabolcs. Nagyon jó tanáraim voltak. Lacival nagyon jó volt beszélgetni élőszereplős filmekről is, mert ő egy olyan tanár az életben, mint amikor egy filmben valaki jóízűen dohányzik. Ő is hasonlóan jóízűen tudott beszélni a filmekről és a fotográfiáról. Ezek a diskurzusok nagyon hasznosak voltak.

K.G.

A fotográfiában számodra a mozgókép jelent bármiféle inspirációt?

H.M.

Már a MOME MA-ra jártam, amikor Geibl Kata és Csocsán Laura indítottak egy Photobook for dummies kurzust, ahová még pont bekönyörögtem magam. Ők tanítottak meg rá, hogy hogyan rakjunk össze szépen egy fotókönyvet. Nagyon jó volt látni, hogy hogyan kell szekvenciában gondolkodni, mert amíg a filmekben nekem ez működött, addig fotóban soha nem értettem igazán, hogy mi után mit érdemes elhelyezni. Vagy hogyan kell képpárokban, szekvenciában gondolkodni. Közben mondtam Geibl Katának, hogy nálam csak négyféle képarány lesz, és akkor a komolyabb fotográfusok elkezdtek jóindulatúan nevetni, hogy ó, csak négy képarány lesz? Mert nagyon nehéz egy fotókönyvben úgy gondolkodni, hogy ennyi képformátumot használ az ember. Szóval ez egy jó lecke volt a dramaturgia szempontjából is.

K.G.

És mi a helyzet a bemozdulásos életlenséggel készült képeiddel?

H.M.

A Leicának van egy olyan adottsága, hogy éjszaka nem tudsz teljesen éles képet lőni. És akkor én inkább elengedtem ezt az egészet, direkt hagytam, hogy lesz, ami lesz. Néha olyan a látvány, hogy a bika futásánál szinte az ősiségig, az altamirai barlangfestészetig viszik el a felvételek az atmoszférát.

K.G.

Ha már a bikák egészen konkrétan szóba kerültek. A PaperLab Galériában kiállított Bienvenido Mister Extranjero! című anyagod Spanyolországban készült. Hogyan kerültél érezhetően szorosabb kapcsolatba a Hispán-félszigettel, és mit lehet tudni a kiállított munkáid keletkezéstörténetéről?

H.M.

Körülbelül két-három évet fotóztam eddig Spanyolországban. Az, hogy én ennyire közel kerülhettem ezekhez a kultúrákhoz, az María Manero Murónak, a barátnőmnek köszönhető. Ő jelenleg Valenciában él és szinte többet tud a városról, mint maguk a valenciaiak. Legyen szó délről vagy északról, nagyon jól ismeri az ottani kultúrákat, és ez hatalmas segítség egy fotográfusnak. María Észak-Spanyolországból, Navarrából származik, ahol szintén izgalmas kultúrák és helyzetek vannak. Arrafelé már baszkok is élnek. Például Pamplona közelében is van egy érdekes hely, Lantz. Oda akarok majd legközelebb elmenni, csak mondják, hogy nem szeretik, ha fotózzák őket. Egy nagyon erős pogány karneváli szokást követnek, és ez engem nagyon érdekel. De rendkívül specifikus, és nem is mindig engednek aznap külföldit, vagy egyáltalán, idegent a falujukba. De hasonló ősiséget María szüleinek egykori falujában, Azagrában is megtapasztaltam, ahol például a felnőtteknek és a gyerekeknek mind a mai napig megvan a kis gyakorló bikájuk, ami gyakorlatilag egy egykerekű bicikli egy bika testtel. De volt olyan is, hogy véletlenül eltévedtünk a sivatagban, és egy másik faluban kötöttünk ki, de oda sem tudtál bemenni, mert ott is éppen egy ünnepség volt. És a gyerekek nem a telefonjukon játszanak; valahogy megszűnik ott az idő. Mintha legalább száz évvel visszamennénk az időben. Ugyanazok a szokások, ugyanúgy kiöltöznek éjszaka, ugyanúgy hordják a jellegzetes piros nyakkendőjüket.

K.G.

Nagyon izgalmas, teljesen tradicionális, számunkra talán inkább szürreális világba kerültél ott bele.

H.M.

És semmi nem erőltetett, minden teljesen természetes és magától értetődő. Van egy valenciai Fallas ünnepség, amikor a Casales falleros klubok elviszik a rózsákat a Virgen de los desamparados szoborhoz. Nagyon érdekes, ahogy folyamatosan körbejárnak a főtéren, és ezt a több tizenvalahány méter magas szobrot feldíszítik rózsával. Ezek a valenciai klubok minden évben megválasztják a fő vezetőjüket, de ezt a posztot csak egyszer töltheted be az életedben. Nagyon sok pénzt is költesz rá, hogy te legyél egyszer ez a vezető. Ez egy olyan szent pillanat, amikor egy csomó ember sír. És nagyon érdekes látni – van is egy fotóm a kiállításon, ahogy valaki megtörli a szemét – hogy ez egy annyira érzékeny és felfokozott állapot, mivel ilyen tényleg csak egyszer történhet meg a kiválasztottal az életében. És nagyon szép és érdekes, hogy mindeközben minden teljesen néma. Nem hallod őket beszélni, nem hallod az ünneplés hangjait. Otthagyják a rózsákat, sírnak, és mennek tovább.

K.G.

Általánosságban kik azok az alkotók, művek, vagy akár filmek és a ma nagyon kurrens sorozatok, akik és amelyek inspirálnak az alkotó munkában. Kiállításod mottója például egy Ingmar Bergman-idézet.

H.M.

Képekben vagy képi gondolatokban, aki iszonyat sokat segít, José Muñoz, az argentin születésű képregényművész. Számomra ő az egyik legfontosabb ezen téren. Ő például azért érdekes, mert úgy rajzolta meg New Yorkot, hogy nem volt ott. És hogy valaki ennyire el tud szállni a gondolataival és így elevenít meg egy világot, az egészen elképesztő. Régebben még leveleztünk is egymással, és megtisztelve érzem magam, mert volt, hogy versben válaszolt vissza. Filmkészítőkben például a svéd filmrendező, Roy Anderson meghatározó számomra, aki nemcsak a viccig megy el, hanem még tovább. Vagy azok a filmek is fontosak, ahol az operatőri munka jól működik, mint például Paweł Pawlikowski Hidegháborúja. Ott az operatőri munka szinte már átmegy fotográfiába. Aztán Fellini örök, de akik például animációban nagyon izgalmasak, azok a portugálok. Számomra azt a fajta felszabadultságot és lazaságot képviselik, hogy nem kell túlgondolnod semmit, csak csináld. És annyira szép és közben mély minden.

@maimanohaz Horesnyi Máté: Bienvenido Mister Extranjero! 📸 ingyenes fotókiállítás a PaperLab Galériában 🎥 Horesnyi Máté: Bienvenido Mister Extranjero! 📅 Időpont: 2025. február 18. – április 6. 🕛 Nyitva tartás: Keddtől vasárnapig 12:00–19:00 🚪 Zárva: Hétfőn és ünnepnapokon 🎨 Kurátor: Baki László 📸 Horesnyi Máté lenyűgöző képei a spanyol ünnepek esszenciáját ragadják meg kelet-európai szemszögből. A fotók a vibráló fények és mitikus tradíciók modern festményszerű kavalkádját mutatják be, Goya világát idézve. 🎞 Tudtad? Máté számos nemzetközi elismerést kapott diplomafilmjéért, és díjnyertes alkotóként már a Kék Pelikán figuratervezőjeként is bizonyított. A kiállításon bemutatott képeit egy Leica fényképezőgéppel készítette, amelyet korábban fődíjként nyert meg. #maimanohaz #fotókiállítás #nagymezőutca #horesnyimáté #paperlabgaléria #spanyolfesztivál #leica ♬ original sound - Mai Manó Ház

K.G.

Mesélj a folyamatban lévő projektjeidről és a jövőbeli terveidről. Az animáció mellett hogyan tervezed folytatni fotográfiai tevékenységedet?

H.M.

Animációban most készülőben van egy rövidfilm. Tar Sándor Szürke galambjából csinálok egy rövid filmadaptációt, de azért ez nem olyan egyszerű, mivel egy négyszáz oldalas bűnregényről van szó. De az az érdekes, hogy Tar is egy kísérleti bűnregényt készített, játszott a noir műfajjal. Most ezt a több szálon futó összetett történetet próbálom két rövid szegmensre leegyszerűsíteni. De itt a formaisággal is akarok játszani, mert hiába a 4:3-as képarány, alapvetően képregényes lesz a gondolkodás. A másik, fotográfiai projektemet Borsos Mátyás, METU-n végzett fotográfus barátommal csinálom. Kitaláltuk, hogy csinálunk az Operáról, az Opera működéséről egy grandiózusabb anyagot. Most azon vagyunk, hogy egy könyv és egy kiállítás is szülessen az anyagból. Mindent nagy formátumban csinálunk, és a zenészektől a festőkig és a festőműhelyekig, az asztalosoktól a lakatosokig, a próbatermektől az énekpróbákig ennek a hatalmas gépezetnek a megállíthatatlanságát próbáljuk bemutatni. Apám révén gyerekkorom óta sokat jártam itt, és mindig is meg akartam fogni ennek az egész atmoszférának a lényegét. Mert ez a világ bármilyen kortól függetlenül állandó és örök.

„Az a legnagyobb díj az életben, ha alkothat az ember” – beszélgetés Horesnyi Mátéval

Következő

A World in Common – kortárs afrikai fotográfia a C/O Berlinben

Karl Blossfeldt: A természet csodái – Válogatás a Magyar Fotográfiai Múzeum kiállításának képeiből

„Minden fotó egy film első képkockája” – Wim Wenders fotókiállítása a Howard Greenberg Galleryben

Magyar fotográfusok és nemzetközi művészek a PhotoBrussels Fesztivál kiállításain

Ez az első mesterséges intelligencia által generált kép, amely szerzői jogi védelemben részesül