A „mindenki fotográfus” jelenség – Elmosódik-e a határ amatőr és profi között?

Napjainkban a professzionális fotográfus státusza inkább gondolkodásmód és hozzáállás kérdése, mintsem eszközöké vagy megbízásoké. A hivatásos fotográfia egyre inkább a tartalom mélységében, a képek kontextusának tudatos megteremtésében ragadható meg.

Itt azt is mindenképp érdemes megjegyezni, hogy az amatőr és professzionális kategóriák történetileg változó jelentéssel bírnak, és a 20–21. század fordulóján különösen átjárhatóvá váltak, amire egy izgalmas hazai tanulmánykötet is felhívja a figyelmet.^[7] A technológia demokratizálódása nem csökkentette a professzionalitás értékét, inkább újradefiniálta. Walter Benjamin már a múlt században megfogalmazta, hogy a tömegesen sokszorosítható kép elveszíti az auráját.^[8] Ez a gondolat különösen aktuális ma, amikor a képek nemcsak sokszorosíthatók, de azonnal törölhetők és fel is cserélhetők. Ugyanakkor Benjamin szerint ez az auravesztés felszabadító is lehet, hiszen a művészet kikerül az elitista kontextusból és demokratizálódik.

A fotográfia történetében mindig jelen volt az amatőr és a profi fotográfusok közötti határvonal vitájának kérdése, minden feszültségével. A digitális korszak ezt a viszonyt gyökeresen átalakította azzal, hogy a képkészítés és a megosztás demokratizálódott, a fotográfia szerepe pedig átrendeződött. Ez a változás nemcsak a technológiáról, hanem a társadalmi reprezentáció, a vizuális autoritás és a kulturális kánon újraértelmezéséről is szól. A fotográfia demokratizálódásának egyik legkorábbi és legmeghatározóbb mozzanata a Kodak cég 1888-as szlogenje volt: „Ön megnyomja a gombot, a többi a mi dolgunk.”[9] Az első boxgépek pedig lehetővé tették, hogy a képalkotás kiszabaduljon a laboratóriumok és stúdiók technikai szaktudást igénylő világából, és a hétköznapi emberek számára is elérhetővé váljon.^[10]

Ez nemcsak a privát emlékezet új vizuális formáit alapozta meg, hanem megteremtette az amatőr fotográfus archetípusát is, miközben a magasművészetet olykor jótékonyan befolyásoló új képi nyelv is született. Ebben a kontextusban különösen izgalmas Jacques Henri Lartigue alkotói pályája, aki gyermekként kezdett el fotózni, és egész életében dilettánsnak tartotta magát. Mindazonáltal képei a 20. század egyik legérzékenyebb és leglíraibb fotográfiai univerzumát hozták létre. Lartigue fotográfiái – amelyek témái gyakran a család, a mozgás, a technikai fejlődés vagy a szabadságérzet köré szerveződnek – nem pusztán az amatőr látásmód felszabadult frissességét mutatják meg, de munkássága idővel a fotóművészeti kánon szerves részévé is vált, mintegy felülírva az amatőrség és professzionalizmus közti határokat. Tegyük persze rögtön hozzá: a ritka kivételek egyikéről beszélünk.

A professzionális fotográfia egyik kortárs stratégiája a technikai tökéletesség szándékos elutasítása azzal, hogy szemantikailag az amatőrizmus vizuális jelenségeivel operál. Ez különösen szembetűnő az autonóm fotográfiában vagy a képzőművészeti fotóhasználatban, ahol a rontás esztétikája a kontrollvesztés, a személyesség és a sérülékenység képi és gondolati kifejezőeszközévé válik. Nan Goldin életének intim pillanatait dokumentáló képei gyakran életlenek, dekomponáltak, túlexponáltak vagy bemozdultak – éppen ettől válnak hitelessé. Richard Billingham Ray’s a Laugh című sorozata a családon belüli leépülés vizuális krónikája, amely szintén az esztétikai elvárások tudatos megtagadásával dolgozik, ráadásul képein a családi album fogalma groteszk, de őszinte újraértelmezést kap.

A dokumentarista Martin Parr képei főként a brit alsóközéposztály sajátos világát tárják fel a mai napig, többnyie ironizáló, cinikus gesztusokkal. Parr munkássága a valóság és a giccs közti feszültséget is tematizálja, miközben tudatosan reprezentál valamiféle rossz ízlést. Juergen Teller a divatfotó steril perfekcionizmusát bontja le nyers, vakus, gyakran provokatív képeivel. Képeinek intimitása és keresetlen direktsége nem egyszerűen esztétikai, hanem politikai gesztus is azzal, hogy szembeszáll a bevett szépségkánonokkal. Idesorolható még Wolfgang Tillmans is, aki képein a mindennapi élet tárgyait és pillanatait emeli művészete fókuszába, miközben tudatosan kerüli a technikai bravúrokat. A „szándékos esetlegesség” nála a kortárs érzékenység és bizonytalanság egyfajta metaforájaként is értelmezhető. Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy a kiragadott példákként felsorolt alkotói stratégiák nem egyszerűen újraértelmezik a „jó fotó” fogalmát, de azt is demonstrálják, hogy a professzionalitás nem a hibák elkerülését, hanem produktív felhasználását is jelenthetik.