„A fotográfia képes megörökíteni az intimitást és sebezhetőséget”

Eleonora Agostini olasz fotográfus A Study on Waitressing című sorozatában a munka, illetve a magánélet összefonódását vizsgálja édesanyja alakján keresztül, aki pincérnőként dolgozik a család éttermében. Az anya-lánya kapcsolatból és párbeszédből kibontakozó tanulmány a gondoskodás gesztusait, a női identitás rétegeit, a munka repetitív természetét és a vendéglátás színpadiasságát tárja fel. A Mai Manó Ház PaperLab Galériájában látható kiállítás a sorozat eddig nem publikált képeit mutatja be. A családi háttér szerepéről, az alkotás folyamatáról, a nemi szerepekről, a performativitásról és a 2022-ben a Witty Books kiadásában megjelent fotókönyvről beszélgettünk.

K.A.

Hogyan került a fotográfia az életedbe?

E.A.

A középiskolában kezdtem érdeklődni a fotográfia iránt, miután megvettem Nan Goldin The Ballad of Sexual Dependency című könyvének zsebkiadását. Akkor értettem meg először, hogy a fotográfia képes megörökíteni az intimitást és sebezhetőséget. Ez teljesen más volt, mint a kereskedelmi vagy divatfotózás, amellyel a mindennapjaimban találkoztam. Nem sokkal később beiratkoztam egy fotótanfolyamra a szülővárosom közelében. Ott tanultam meg, hogyan kell használni a fényképezőgépet, aztán a középiskola után elkezdtem a fotográfia alapképzést.

K.A.

Hogyan vált a személyes környezeted és a családod a fotómunkád részévé?

E.A.

Mindig is vonzottak az otthoni terek, a családi dinamikák, valamint a szolgáltatás és a munka metszéspontjai. Amikor elkezdtem az egyetemet, a saját környezetemet kezdtem el fényképezni. A barátaimat, a barátok barátait és a szüleim által üzemeltetett szálloda vendégeit a szobájukban. A diploma után néhány hónapra az Egyesült Államokba költöztem, ahol továbbra is hotelszobákban fotóztam idegenekkel megrendezett jeleneteket. Az érdekelt, hogyan idézik meg ezek a terek az intimitás és az ismerősség érzetét. A munkám mélyen gyökerezett a gyerekkorom élményeiben, színtereiben és még ha közvetetten is, a családom mindig központi téma maradt számomra.

K.A.

A szüleidnek étterme van, ahol anyukád pincérnőként és apukád séfként dolgozik. Miként befolyásolt téged ez a környezet?

E.A.

Egy étteremben és szállodában felnőve folyamatosan szemtanúja voltam a gondoskodás és a kiszolgálás gesztusainak. Anyukám vendégekkel való interakciói sokat tanítottak arról, hogyan kell egyensúlyozni a magán és a nyilvános szerepek között mások elvárásai szerint. A Study on Waitressing az itt szerzett tapasztalataimra és megfigyeléseimre vonatkozóan tesz fel kérdéseket és arra keresi a választ miként fonódik össze magánélet és munka, amellett, hogy az anyámmal való kapcsolatomat is vizsgálja.

K.A.

Mesélnél arról, hogyan épült fel a Study on Waitressing anyaga, amely többféle forrást és különböző médiumokat vegyít?

E.A.

A munkafolyamat különböző szakaszokból és sok kísérletezésből állt, de mindegyik eleme az anyámat ábrázolja, akivel egyébként sokat beszélgettünk a munkájáról, a fotózás szerepéről az étteremben, a tér használatáról és megosztásáról. Ezenkívül a projekt a munkájához kapcsolódó tárgyakkal és anyagokkal játszik. A kiállítási lehetőségek és a munka készítése kéz a kézben haladt, egyik hatott a másikra, és segített meglátni, hogyan kapcsolódnak a különböző elemek egymáshoz, keresve a megfelelő nyelvet a performativitás, a munka és a nemi szerepek megvitatásához.

Az első képeket 2017-ben készítettem anyukámról, a stúdióban, ahol azt kértem tőle, ismételje meg a munkában begyakorolt mozdulatait. Ekkor még egy előző anyagomon, A Blurry Aftertaste-en dolgoztam és végül ezeket a fotókat akkor nem is használtam fel. Csak három évvel később tértem vissza hozzájuk, amikor kinyomtattam és kitűztem őket a stúdióm falára, majd miután meghívtak egy csoportos kiállításra, úgy döntöttem, hogy kollázsként fogom bemutatni ezeket a fotókat.
Ezt követte a családi fotóarchívum anyagának böngészése, ahol anyám pincérnős képeire összpontosítottam, amelyeken munkaruhában van. A testtartásokban és az ismétlődő mozdulatokban egyértelmű mintázatokat fedeztem fel. Ugyanazok a gesztusok jelentek meg a munkával kapcsolatos és a személyes képeken is. Ez volt a kiindulópont. Elkezdtem ezeket kivágni és egymás mellé helyezni, hogy megértsem, hogyan ismétlődnek bizonyos mozdulatok különböző helyzetekben, hogyan tanuljuk és ismételjük őket és hogyan kódolódik bennük a nőiesség.

K.A.

Mondhatjuk, hogy a pincérkedést metaforaként használod, hogy tágabb értelemben a nőiségről vagy az anyaságról is beszélj?

E.A.

Igen. Az A Study on Waitressing személyes narratívában gyökerezik, középpontjában a saját édesanyám áll mint dolgozó nő. Kezdetben a mi kapcsolatunk is a munka/magánélet kapcsolatáról szólt, csak fokozatosan nyitott a nőiségről és az anyaságról, a nők nyilvános és privát szerepeiről vallott elképzelések felé. A projektben anyukám és a pincérkedés a női munka tágabb tapasztalatainak szimbólumává válik: egyszerre kell láthatatlannak és hiper-láthatónak, kedvesnek, türelmesnek és hatékonynak lennie, elrejtve a kimerültséget, a frusztrációt és a komplexebb érzelmeket.

K.A.

Hogyan jelenik meg a sorozatban a performativitás?

E.A.

Az anyag erősen épít színházi metaforákra: színpad, kulisszák, előadás és ezzel a nemi szerepek performatív természetére utal. Anyukám A Study on Waitressing alanya és társszerzője is, aki ebben az esetben is, ahogy a való életben is különböző szerepek között mozog. Társadalmi helyzetekben vagy a magánéletben a gondoskodás és a nőiesség gyakran tanult, begyakorolt és szabályozott szerep, amit ellentmondó követelményrendszerek befolyásolnak. Az A Study on Waitressing azt vizsgálja, hogyan lehet navigálni a társadalom által elvárt szerepek között és arra is felhívja a figyelmet, hogy a nők gyakran kényszerülnek fenntartani több, akár egymásnak ellentmondó igazságot és identitást.

K.A.

Mikor és hogyan jött az ötlet, hogy könyv készüljön a projektből?

E.A.

A könyv ötlete csak több év után merült fel, jó pár kiállítási lehetőség után, amikor szükségesnek éreztem, hogy mindent végleges formába öntsek. Amikor megkaptam a vendéglátásról szóló kézikönyvet (amely később a könyv középső részének szövege lett), egyértelművé vált, hogy a munka könyvként záruljon le. A könyvben jobban be tudtam mutatni a különböző rétegeket, mivel többféle forrást is beemeltem, amelyeket nem tudtam volna teljesen beilleszteni egy kiállítótérbe. Emellett lehetőséget adott a játékra az ismétléssel, ami a projekt kulcsfontosságú eleme: a képeket úgy rendeztük sorba, hogy a visszatérő gesztusok, pózok és mindennapi mozdulatok kihangsúlyozódjanak.

K.A.

Hogy épül fel a könyv?

E.A.

A könyv egy utazás, amely a családi éttermünkbe és ezen keresztül az anyámmal való kapcsolatom felé vezet. Az étteremről készült fekete-fehér képekkel nyit, melyeket fekete oldalak szakítanak meg, visszatérő motívumként és színházi metaforaként jelezve a színpad, a kulisszák és az előadás közötti átjárást. Ezután terített többfős és kétszemélyes asztalok jelennek meg a vendég szemszögét és az anyukámmal folytatott párbeszéd szimbólumát idézve. Anyám alakja lassan bontakozik ki testrészletekben, majd nagyon vékonyra papírra nyomtatott, vendégeknek soha el nem mondott gondolatok formájában. A könyvben használt többféle papír a performatív és az intim tér között navigál – a fényes oldalak a munkát idéző mozdulatoknak, a nem fénylő lapok a privát pillanatokba vezetnek. A közepén kék oldalakon egy régi felszolgálói kézikönyv részletei szerepelnek, mely nőknek szól, az illusztrációk azonban kizárólag férfiakat ábrázoltak. Az innen kiválogatott sorok, mint egy forgatókönyv, abszurd színházi szöveggé állnak össze, melyet anyám kezéről készült fotók és mosolygós portrék kereteznek. Az első portré, melyen feltűnik anyukám arca, tizennégy évesen ábrázolja. A könyv második felében testrészekről készített fotók következnek, amelyek egymásra rétegződnek és kollázsok formájában köszönnek viszza. A könyvet Joanna Walsh szövege zárja, majd az utolsó fotó, ahol anyám tekintete először és utoljára találkozik a nézőével.

K.A.

A PaperLab Galériában látható kiállításon a projekt olyan töredékeit mutatod be, amelyek eddig nem kerültek bemutatásra, úgymond az anyag „kimaradt jelenetei”. Honnan jött ez az ötlet?

E.A.

A Mai Manó Házban látható munkák többsége olyan kép, amely nem került be a könyvbe, ezért nem is volt eddig publikálva. Azért szerettem volna kiemelni ezeket, mert ez egyrészt visszautal az A Study on Waitressing legelső elemére – egy kollázsra, amelyet sötétkamrában félrerakott vagy kidobott nyomatokból készítettem –, másrészt hivatkozik az az alkotás folyamatára. Az installáció az anyag alakulása során meghozandó döntésekre – elemek bevonására vagy kihagyására – reflektál, valamint gondolkodási felületként szolgál az alkotásról és a hátrahagyott elemek értékéről.

„A fotográfia képes megörökíteni az intimitást és sebezhetőséget” – Interjú Eleonora Agostinivel

Következő

Milánói kiállításon lesz látható a világ (jelenleg) legdrágább fotója

A tapintatlan fotóriporter – Erdélyi Lajos archívuma a Ceaușescu-korszakból

Mit nézzünk szeptemberben? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

Az eltűnt idő nyomában – Beszélgetés Turós Balázs fotográfussal

Ilse Bing, Dora Maar és a magyar származású Kati Horna képei a Huxley-Parlourban