„A sírásra való képességünk sem véletlenül van velünk” – interjú Ladocsi Andrással, az idei Paris Photo–Aperture PhotoBook Awards shortlistes alkotójával
25 • 11 • 04Szabó Liliom
Ladocsi András a test és tér közötti kapcsolatot vizsgáló, lírai című fotókönyvével a világ egyik legrangosabb fotókönyvdíja, a Paris Photo–Aperture PhotoBook Awards 2025-ös First PhotoBook kategóriájának shortlistjére került. Az alkotóval beszélgettünk az album történetéről, magyar identitásról és régóta elfojtott érzelmekről.
A könyv címének There Is a Big River, in Which There Is a Big Island, in Which There Is a Lake, in Which There Is an Island, in Which There Is a Small House, Where a Life Is Growing in a Womb köszönhetően egy történetbe csöppenünk, a képek mégis megannyi alakot ábrázolnak, nincs benne szigorú vizuális következetesség. Mégis kinek vagy minek a történetét meséli el ez a kötet?
Alapvetően nem volt cél, hogy konkrét történetet meséljen el. Azt szerettem volna, mint más művészeti formátumok (költészet, szobrászat, képzőművészet) esetében is, hogy többféleképpen legyen értelmezhető. Az egy dolog, hogy a saját tapasztalataimon keresztül mondok el egy történetet, de pont annak örülök, ha valaki nagyon más perspektívából tudja megközelíteni a képek mondanivalóját. Egyébként pont ezért nincs szöveg a könyvben: a cím kellőképpen keretbe foglalja. Onnantól, hogy kinyitjuk a könyvet, a befogadón múlik, hogy önmagán keresztül merre viszi a történetet. Ha úgy alakul az élet, hogy találkozom azzal, aki a kezében tartotta a könyvet, akkor majd beszélgetünk az én személyes történetemről.
Egy ideje külföldön élsz, képzed magad, erre a jelölésre viszont itthon is sokan felkapták a fejüket. Milyen érzés? Hogyan kapcsolódik Magyarország ehhez a kötethez?
Azt, hogy milyen visszhangot váltott ki, nem tudom pontosan. Viszont a munka rengeteg szálon kapcsolódik Magyarországhoz, még úgy is, hogy a mesterszak elkezdésekor fogtam bele ebbe a projektbe, amit Londonban tanulva végeztem el. Ha már csak a borítót nézzük, az a MOME-s diplomamunkám kapcsán készült kép, amit 2015-ben csináltam. A kötetben található képek minimum fele, de lehet, hogy több is, magyar barátaimról készült. De ha jobban belemegyünk, a cím is Magyarországról jön. A nagy folyó a Duna, a sziget Csepel, a ház, amely az utolsó kép a könyvben, pedig a barátaim egy projektje, amelyben én is sokat segítek. A cím kacifántos úton jutott el hozzám, és Veres Bálinthoz köt vissza, aki szintén kedves barátom. Amikor messze tőlük olvastam ezt a szösszenetet, teljesen lázba jöttem, hogy ennek kell lennie a címnek. Azt gondolom, Magyarországnak nagy szerepe van ebben a könyvben, a megszületésében. Számomra nehéz dolog az otthonhoz való nagy mértékű kötődés, az emberek, akik miatt létezik az ország iránti szeretetem. Jó lenne, ha jó lenne otthon lenni, és az én szakmám is ilyen formában tudna otthon létezni, ahogy ezt Párizsban vagy New Yorkban meg tudom élni.
Jelentett-e valami kihívást a kötet megszületésében?
A projekt nyolc évet ölel fel, ezalatt nyilván rengeteg változás történik az ember életében. Mégis, ahogy elkezdtem aktívan dolgozni rajta, amikor már kezdett körvonalazódni a dolog, felmerült, hogy melyik ponton mondom azt, hogy készen van? Közben számomra a kihívás nem negatívum: van olyan, hogy nem sikerül egy kép, vagy nem úgy sikerül megvalósítani egy ötletet, ahogy elterveztem, de ezeket inkább a folyamat részeként fogom fel, része annak, hogy én is jobban megismerjem az alkotói munka morálját. Ugyanakkor én is tanulom a végeredményt a hibákkal együtt önmagáért szeretni.
A férfiak érzelmi világa a könyvben is fontos motívum. Alkotóként te hogyan éled meg az önismereti utadat? Miként kapcsolódsz a világhoz?
Ugyanebből a dobozból jövök, mint sokan mások: nincs kitől példán keresztül megtanulni, hogyan éljük meg az érzéseinket férfiként. Az őszinte kommunikáció hiánya, vagy hogy egyáltalán tere legyen az őszinte kommunikációnak, tapasztalataim alapján még mindig kihívás. Jó lenne, ha a következő apukák jobban kapcsolódnának a saját érzéseikhez, hogy más szintre léphessen az, ami köztünk és a szüleink között valahol félig megragadt. A környezetemben megtapasztalom, hogy vannak férfiak, akik nem tudják közvetíteni az érzéseiket, részben a saját magukkal való problémáik miatt. Szeretném, ha sokan megengedhetnék maguknak, hogy terápiára járjanak – nemcsak anyagilag, hanem a környezetük támogatását is megkapva. Fontos nekem az önismeret, ezen keresztül szeretnék nagyon kíváncsi maradni. Úgy hiszem, a legnagyobb része annak, hogy az ember szabadnak érezheti magát, az az, hogy lehet kíváncsi, kérdéseket tehet fel. Szeretek különböző témákat és kérdéseket több nézőpontból is megvizsgálni. Önmagában az, hogy telik az idő, változást indukál, én pedig szeretnék ennek a változásnak teret engedni, így tudom, hogy a tapasztalatokat, új információkat is valóban befogadtam és megéltem, ezáltal válnak a részemmé. De ez nekem sem megy mindig magától, hiába tudom, hogy a sírásra való képességünk sem véletlenül van velünk. Előfordult, hogy éveken keresztül éreztem azt, de jó lenne sírni, és mennyi mindent megoldana – utána újra jobban tudnék kapcsolódni a világhoz vagy önmagamhoz, mégsem tudtam.
Hogyan hat rád a siker, milyen visszajelzést vagy hatást remélsz a nemzetközi elismeréstől?
Ott leszek a feltörekvő tehetségek között a Paris Photo Fairen, ahol a könyvem is ki lesz állítva, ami ebből a szempontból tekinthető egy praktikus pozitívumnak. Alapvetően mindig örülök az elismerésnek, ugyanakkor azon is próbálok dolgozni, hogy ne ezért csináljam. Több nagy művész is csak idős korára érte meg, hogy felfigyeljenek rá, évtizedes alkotómunkát tudva már maguk mögött – ez is mutatja, hogy nem arra vártak, hogy egy ponton majd híresek lesznek, hanem önmagukért alkottak. Én is ezt szeretném: mindenféle külső befolyás nélkül kiadni magamból azt, ami bennem van.
Ladocsi András Swallow című sorozatának további képei ezen a linken tekinthetők meg.