„Engem az élet pozitív része érdekel” – Interjú Szombat Évával

Szombat Éva legutóbbi albuma, az Echo In Delirium a múltba vágyódás köré szerveződik. Az alkotó művészi praxisa nagyban merít az 1980-as és az 1990-es évek esztétikájából, amely napjainkban a nosztalgia tárgyi kivetülését is jelenti: jellegzetes színek és formák, bőre szabott ruhadarabok és sok-sok műanyag. Az ismerős tárgyak az ismert múlt felé fordulás objektumaiként tűnnek fel, és menedéket kínálnak a jelen káoszában. A kiadvány fontos nemzetközi elismerésként a Rencontres d’Arles Book Awards shortlistjére, nemrég pedig a világ egyik legrangosabb fotókönyv-díjának, a Paris Photo – Aperture PhotoBook Awards 2025-ös shortlistjére is felkerült. A nemzetközi figyelmet kapó album kapcsán beszélgettünk a művésszel.

Sz.B.

Az Echo In Delirium című albumot az 1990-es évek esztétikája nagyban áthatja, amely a vaporwave, a retró esztétikájából is dolgozik. Ez a stílus több korábbi munkádban szintén fellelhető. Milyen kapcsolatot látsz a korábbi alkotásaid és a most kitüntetett albumod között?

Sz.É.

Alapvetően azzal foglalkozom, hogy az ember hogyan legyen jól, és hogyan éljen boldogságban, ehhez kapcsolódott a Boldogság könyv, vagy a Practitioners, amelyeket készítettem. Az ember viszont keresheti a boldogságot a nosztalgiában is, ami lehet egyfajta önmegnyugtatás, miközben persze önbecsapás is tud lenni, ha túlzásba viszik. 2017-ben kezdtem fényképezni ezt a sorozatot, ekkor tűnt fel, hogy visszatér a gyerekkorom divatja, és ekkortájt kezdtem tanítani a MOME-n is. Amikor bemegyek az egyetemre, látom ezeket a fiatalokat különféle melegítőkben, tömött vállú zakókban, bajusszal és úgy néznek ki, mint régen a szüleim. Egyfelől számomra nagyon szórakoztató, hogyan fejezik ki önmagukat, de közben elég meglepő élmény is.

Sz.B.

Vajon mitől válik sokak számára vonzóvá ez a korszak? Mitől válhat kollektív élménnyé a múltba vágyódás?

Sz.É.

Szerintem természetes dolog, hogy húsz-harminc évente ismétlődik a divat, de most mintha nagyon erőteljesen lenne jelen a múltba révedés. A mostani fiatalok pont a tinikorukban évekig voltak bezárva a covid miatt, most a szomszédban háború dúl, az infláció pedig az egekben. Nem csoda, ha van egy szorongás a jövővel kapcsolatban. Ezek szerintem mind benne vannak abban, hogy most ilyen erős a nosztalgiára való hajlam, vagyis a visszavágyódás egy olyan korba, ahol ezek a gondok még nem voltak jelen. Nem volt még közösségi média és az internet sem segített abban, hogy bármikor előszedjünk valamit a múltunkból. Nagyon érdekes, hogy most folyton itt van velünk a múlt.

Sz.B.

Az Echo In Delirium című albumban magyar és nemzetközi sajátosságok is láthatók. Egyszer egy Furby, vagy egy E.T. figura, másszor Képes Sportból kivágott focisták, vagy egy fővárosi fodrászat tűnik fel. A globalitás és a lokalitás egyidejűségének élménye ez?

Sz.É.

Ez elég fontos ennél a projektnél, mert legtöbbször közép-kelet-európai témákkal foglalkoztam; legtöbbet Magyarországon fotóztam, de a környező országokban is készítettem képeket. Szerintem nagyon izgalmas volt a szocializmusból a kapitalizmusba átlépés időszaka, ezért is fotóztam elsősorban ebben a régióban. A nyugati nyitás izgalma, az új lehetőségek, a változás reménye – ezek mind a levegőben voltak. És persze van ebben egy személyes dolog is, ekkor voltam gyerek, Magyarországon, kábeltévével, külföldi csatornákat nézve.

Sz.B.

Az ábrázolt tárgyak inkább kapaszkodókként szolgálhatnak a jelenben vagy inkább a múltba vágyódás megtestesítői? Esetleg része egy ciklikus folyamatnak?

Sz.É.

Jelen van ez a furcsa nosztalgia, ami számomra egy önnyugtató dolog, egy krízisre adott reakció, és látható egy tágabb értelmű múltba révedés itthon és globálisan is, ami szerintem nem veszélytelen. Azt gondolom, hogy a múlt inkább kapaszkodó lehet. Teljesen visszarévedni egészen biztos, hogy nem jó, és szelektív is, hiszen régen is voltak rossz dolgok. A délszláv háború innen nézve is fenyegető lehetett.

A képekben van némi melankólia meg egy kis őrület is. A cím is erre utal. Az Echo a visszhang nimfájára utal, akit Héra elátkozott azzal, hogy mások utolsó szavait tudja csak ismételni, és elképzeltem azt a nimfát, aki beleőrül ebbe a helyzetbe. A Delirium pedig onnan jött, hogy a férjemmel sok olasz horrorfilmet néztünk, amelyek általában elég bugyuták, viszont nagyon meglepő dolgok vannak bennük, akár történetileg, akár vizuálisan. Ezeknek a filmeknek a címében gyakran szerepel a delírium, ehhez társul a nimfa ismétlése és a megőrülés. Ebben a körkörösségben van egy szorongató érzés is, miközben mégis az érdekel, hogy mi a pozitív része az életnek. A fényképeim is ilyenek, ezért lett ez a könyv is játékos.

Sz.B.

Mit jelent számodra, hogy a PhotoBook of the Year kategória shortlistjére került a könyv? Milyen hatásra számítasz ettől az elismeréstől?

Sz.É.

Hatalmas elismerés ez, ami azóta célként lebegett a szemem előtt, amikor először láttam a shortlistes könyveket kiállítva a Paris Photón. Az album korábban a Rencontres d’Arles Book Awards shortlistjére is felkerült, annak is nagyon örültem, de a Paris Photo – Aperture listájának talán még jobban, mert ebbe a kategóriába csak tíz kötetet válogattak be. Amikor megkaptam az e-mailt a jelölésről, először el se hittem, de igazán jó érzés, kicsit meg is vagyok hatódva. Ezek a könyvek nagy nyilvánosságot szoktak kapni, és remélem, hogy sokakhoz eljut majd.

„Engem az élet pozitív része érdekel” – Interjú Szombat Évával

Következő

„A sírásra való képességünk sem véletlenül van velünk” – interjú Ladocsi Andrással, az idei Paris Photo–Aperture PhotoBook Awards shortlistes alkotójával

„A legfontosabb képek mindig azok, amelyeket csak bennfentesként készíthetsz el” – beszélgetés Emmanuel Rosarióval

„A fénykép nem csak rögzít, hanem megőriz” – Diane Keaton, a fotográfus

„A mesterséges intelligenciával szinte transzban dolgoztam” – Interjú Sander Coersszel

Két magyar fotókönyv is a Paris Photo – Aperture PhotoBook díj shortlistjén