Chile legjelentősebb kikötővárosa Valparaíso. Munkássága során Larrain rendszeresen visszatért ige, képein a város szimbolikus tájjá lényegül. Meredek utcák, lépcsősorok, ablakok és kapualjak alkotják azt a törékeny geometriát, ahol a gyerekek játékától a nők mozdulatain át a férfiak tétlenségéig a mindennapi élet egyfajta kozmikus rendbe szerveződik. Ezek a felvételek nem is annyira a szegénységet dokumentálják szociografikus igénnyel, inkább az életet és a ritmusát rögzítik. A kompozíciók olykor merészen megbillennek, mintha a fotográfus tudatosan feszítené szét az akkoriban bevett ábrázolásformákat. Ezzel Larrain Henri Cartier-Bresson követőjeként a klasszikus humanista fotográfia hagyományát is a maga képére igyekezett formálni, de sosem vált epigonná.
Larrain rövid európai időszaka az 1950-es évek végén kezdődött. 1958-ban érkezett Londonba brit ösztöndíjjal, majd Párizsban telepedett le, ahol személyesen is találkozott Cartier-Bressonnal. Megismerkedésük a Magnum ügynökséghez vezető út nyitánya volt, ahol 1961-ben lett teljes jogú tag. Európai képei külön világot alkotnak az életműben, a kontinens modernizálódó városai nála egyszerre dokumentarista felvételek és szubjektív álomképek. Londonban például a köd és a fények, az eső utáni utcák, a járókelők árnyai és tükröződései adják gyakran képei meghatározó szerkezetét. A párizsi fotográfiákon a formai játék még hangsúlyosabbá válik: diagonális kompozíciók, szokatlan perspektívák, még merészebb képikivágások. Larrain idegenségét – sosem volt európai fotográfus – éppen ez a feszültség teszi termékennyé. Európa nála a látás kísérleti terepe volt. Ezek a munkái megelőlegezték a későbbi, szimbolikusabb városképeket, amelyek konkrétan megmutatták, hogy Larrain látásmódja nem szociográfiai, hanem metafizikai természetű.
Az 1960-as évek végén a fotográfus hátat fordított a nemzetközi karriernek. A chilei hegyekbe költözött, spirituális életet kezdett élni, és innentől elvétve vett a kezébe fényképezőgépet 2012-ben bekövetkezett haláláig. A kiállítás azonban ezt a döntést nem menekülésként, hanem önazonos folyamatként mutatja be, hiszen már a fotográfiák mögött is egyre erősebb volt a vágy a csend és a szemlélődés iránt. Larrain egy helyen így fogalmazott:
