Menü

„A legjobb képek mindig azok, amiket nem lehetett megtervezni” – interjú Hajdu Tamással

26 • 01 • 07Somosi Rita

Hajdu Tamás képei Kelet-Európa csendes abszurditását ragadják meg – azt a különös kettősséget, ahol a lepusztultság és a humor, a melankólia és a groteszk kéz a kézben jár. A nagybányai állatorvosként dolgozó, autodidakta fotográfus nem a nagy drámákat keresi, hanem azokat a hétköznapi pillanatokat, amikor a valóság váratlanul metaforává válik. Munkái egyszerre dokumentarista és személyes kommentárok, finom humorral és empátiával átszőve. Fotóit többek közt a New York-i Photoville és a hágai Spotlight Romania is bemutatta, 2024-ben elnyerte a Romanian Visual Awards legjobb streetfotográfusnak járó díját, korábban pedig a Sony Photography Awards és a LensCulture finalistája volt. A Mai Manó Ház PaperLab Galériájában 2026 februárjában találkozhatunk majd fotóival, ennek apropóján kérdeztük munkamódszeréről és a világlátásáról, az abszurdhoz fűződő viszonyáról, valamint arról, hogyan találja meg a rendkívülit a hétköznapiban.

S.R

Hogyan írnád le azt a kelet-európai valóságot, amelyet a képeiden mutatsz meg? Milyen pillanatok vonzanak a leginkább?

H.T.

Azt hiszem, Kelet-Európa mindennapjaiban van valami sajátos kettősség: egyszerre lehangoló és nevetséges, lepusztult és gyönyörű. Engem azok a pillanatok vonzanak, ahol ez a kettő összeér. Amikor a hétköznap egy banális gesztusban vagy furcsa tárgyban hirtelen metaforává válik. Nem keresem a nagy drámákat – inkább azt a csendes abszurditást, amely bennünk él, a járdaszélen, egy kocsma udvarán, vagy a panelházak között. Kelet-Európa egy különös színpad, ahol a valóság sokszor túl közel van a fikcióhoz. Azok a pillanatok érdekelnek, amikor ez a határ elmosódik. Amikor a mindennapi életből valami váratlanul szimbolikussá válik. Szeretem azokat a helyzeteket, ahol az élet „kicsúszik” a racionalitásból, ahol a banális mozdulat vagy tárgy egyszerre nevetséges és megrendítő. Talán ez a kettősség a legkelet-európaibb érzés, amit ismerek.

0103

Fotó: © Hajdu Tamás

S.R

Sokan a képeidben egyfajta melankolikus szépséget látnak a hanyatlásban. Te személyesen miként viszonyulsz ehhez a „romlásesztétikához”?

H.T.

Sosem akartam széppé tenni a romlást. Inkább azt próbálom megmutatni, hogy még a leglepusztultabb környezetben is ott van az ember, a humor, valami életjel. Talán ez a „melankolikus szépség” abból fakad, hogy Kelet-Európában megszoktuk a hiányt és megtanultunk esztétikát találni benne. A rozsdában, a repedezett vakolatban, a rossz ízlésben is van valami mélységesen emberi. Nem keresem a hanyatlást mint témát, egyszerűen ebben élünk. A városaink, a tereink, az arcaink magukon viselik az időt és a túlélést. Nem sajnálattal, hanem empátiával nézem ezt. Van ebben a „romlásban” valami tisztességes őszinteség: nem akar többnek látszani, mint ami. Nem idealizálom ezt az állapotot, inkább próbálom megérteni. A szépség nem a romlásban van, hanem abban, ahogy az ember képes tovább élni benne.

0103

Fotó: © Hajdu Tamás

0103

Fotó: © Hajdu Tamás

S.R

Mennyire tekinted dokumentaristának a munkádat? Vagy inkább egyfajta személyes látomásként, kommentárként értelmezed a fotóidat?

H.T.

Valahol a kettő között van. Dokumentálok, mert a valóságot fotózom, nem rendezem el a képet. De közben nem vagyok újságíró, nem a „tény” érdekel, hanem az, amit a valóság mögött érzek. A fotó számomra kommentár: a saját látásmódom lenyomata, nem „bizonyíték”, hanem nézőpont. Személyes napló, amit a külvilág ír helyettem.

0103

Fotó: © Hajdu Tamás

S.R

Sokszor a tér legalább annyira szereplő, mint az ember a képeiden. Hogyan alakul ki ez az egyensúly? Tudatosan keresed ezt a feszültséget, vagy inkább ösztönösen történik?

H.T.

A tér mindig elmesél valamit az emberről, aki benne él. Szeretem, ha az ember kicsit „elveszik” a környezetben. Nem hősök vagyunk a tájban, hanem a részei. Ez nem mindig tudatos, inkább érzésre dolgozom. Lehet, hogy senki sincs a képen, de mégis „ott van valaki” – az, aki otthagyta a nyomait, a tárgyait, a hibáit. Sokszor a hely maga mesél el mindent. Azt érzem, hogy az emberi sorsot nem lehet a környezet nélkül érteni, különösen itt, Kelet-Európában, ahol a táj is politikai, a panel is emlékezet és minden utcasaroknak van valami múltja.

0103

Fotó: © Hajdu Tamás

0103

Fotó: © Hajdu Tamás

S.R

A képeiden gyakran visszatérnek bizonyos motívumok – például kóbor kutyák, elhagyott vagy oda nem illő tárgyak, gyakran abszurd miliőbe ágyazva. Mit jelentenek ezek számodra?

H.T.

A kóbor kutya számomra maga a kelet-európai ember: kicsit árván, de túlélve, mindig valahogy az út szélén. Nem tartoznak sehová, de mindig megtalálják a helyüket – valahogy, valahol. Ez a kelet-európai lét metaforája. Az elhagyott tárgyak pedig olyanok, mint a töredékek egy nagyobb történetből, amit soha nem mesélt el senki, mintha a valóság hibái lennének, a rendszer zavarai, zavar a mátrixban. Szeretem ezeket a hibákat – ettől él a kép, ettől emberi. Ezek a dolgok néma tanúi valaminek, ami megtörtént – vagy épp sosem történt meg. Az abszurd helyzetekben pedig ott van a valóság maga, csak mi nem mindig akarjuk felismerni.

0103

Fotó: © Hajdu Tamás

0103

Fotó: © Hajdu Tamás

S.R

A fotóidon felfedezhető egyfajta finom, olykor groteszkbe hajló kelet-európai humor. Mennyire használod ezt tudatos eszközként a történetmesélésben?

H.T.

„Humorban nem ismerek tréfát.” A humor nálam nem eszköz, hanem védekezés. Ha nem tudunk nevetni magunkon, akkor nagyon nehéz lenne elviselni ezt a valóságot. A groteszk is innen jön: abból a helyzetből, amikor a tragikum és a komikum már nem választható szét. Azt hiszem, Kelet-Európában ez az alapállapot, egy túlélési stratégia. Ha Kelet-Európában nincs humorod, akkor nehéz kibírni a valóságot. A groteszk nem cinizmus, hanem szeretet – csak nem szentimentális módon.

Néha egy fotóban az abszurd helyzet önmagát meséli el. Nem kell hozzányúlni, csak észrevenni. A humor segít abban, hogy a néző ne csak nézze a képet, hanem kapcsolatba lépjen vele. Mert ha valamin nevetünk, akkor már érintettek vagyunk, családias lesz a hangulat.

0103

Fotó: © Hajdu Tamás

S.R

Gyakran olyan helyzeteket fényképezel, amelyek első ránézésre abszurdak, de mégis mélyebb társadalmi vagy kulturális rétegeket sejtetnek. Hogyan találkozol ezekkel a jelenetekkel – keresed őket, vagy inkább rád találnak?

H.T.

Nem keresem őket, inkább rám találnak. Sokat járok, figyelek és próbálok jelen lenni. A legtöbb fotó nem a nagy pillanatokban születik, hanem valami banális helyzetben, amikor az ember nem is gondolná, hogy van ott egy történet. De a világ tele van képekkel – csak meg kell látni őket. És talán ez a fotográfus dolga: észrevenni azt, amit más észre sem vesz, vagy nem akar látni. A legjobb képek mindig azok, amiket nem lehetett megtervezni – csak ott kellett lenni.

0103

Fotó: © Hajdu Tamás

0103

Fotó: © Hajdu Tamás

Jegyzetek

Hajdu Tamás: Keleten a helyzet még mindig változatlan
Mai Manó Ház – PaperLab Galéria
2026. február 5. – március 22.
Kurátor: Somosi Rita