„A legjobb képek mindig azok, amiket nem lehetett megtervezni” – interjú Hajdu Tamással

Sokan a képeidben egyfajta melankolikus szépséget látnak a hanyatlásban. Te személyesen miként viszonyulsz ehhez a „romlásesztétikához”?

Sosem akartam széppé tenni a romlást. Inkább azt próbálom megmutatni, hogy még a leglepusztultabb környezetben is ott van az ember, a humor, valami életjel. Talán ez a „melankolikus szépség” abból fakad, hogy Kelet-Európában megszoktuk a hiányt és megtanultunk esztétikát találni benne. A rozsdában, a repedezett vakolatban, a rossz ízlésben is van valami mélységesen emberi. Nem keresem a hanyatlást mint témát, egyszerűen ebben élünk. A városaink, a tereink, az arcaink magukon viselik az időt és a túlélést. Nem sajnálattal, hanem empátiával nézem ezt. Van ebben a „romlásban” valami tisztességes őszinteség: nem akar többnek látszani, mint ami. Nem idealizálom ezt az állapotot, inkább próbálom megérteni. A szépség nem a romlásban van, hanem abban, ahogy az ember képes tovább élni benne.

A képeiden gyakran visszatérnek bizonyos motívumok – például kóbor kutyák, elhagyott vagy oda nem illő tárgyak, gyakran abszurd miliőbe ágyazva. Mit jelentenek ezek számodra?

A kóbor kutya számomra maga a kelet-európai ember: kicsit árván, de túlélve, mindig valahogy az út szélén. Nem tartoznak sehová, de mindig megtalálják a helyüket – valahogy, valahol. Ez a kelet-európai lét metaforája. Az elhagyott tárgyak pedig olyanok, mint a töredékek egy nagyobb történetből, amit soha nem mesélt el senki, mintha a valóság hibái lennének, a rendszer zavarai, zavar a mátrixban. Szeretem ezeket a hibákat – ettől él a kép, ettől emberi. Ezek a dolgok néma tanúi valaminek, ami megtörtént – vagy épp sosem történt meg. Az abszurd helyzetekben pedig ott van a valóság maga, csak mi nem mindig akarjuk felismerni.

Gyakran olyan helyzeteket fényképezel, amelyek első ránézésre abszurdak, de mégis mélyebb társadalmi vagy kulturális rétegeket sejtetnek. Hogyan találkozol ezekkel a jelenetekkel – keresed őket, vagy inkább rád találnak?

Nem keresem őket, inkább rám találnak. Sokat járok, figyelek és próbálok jelen lenni. A legtöbb fotó nem a nagy pillanatokban születik, hanem valami banális helyzetben, amikor az ember nem is gondolná, hogy van ott egy történet. De a világ tele van képekkel – csak meg kell látni őket. És talán ez a fotográfus dolga: észrevenni azt, amit más észre sem vesz, vagy nem akar látni. A legjobb képek mindig azok, amiket nem lehetett megtervezni – csak ott kellett lenni.