A döntő pillanat és a nagyítókeret – Miért kellett megvágni a 20. század egyik ikonikus fotográfiáját?
26 • 01 • 25Kéri Gáspár
Henri Cartier-Bresson neve összeforrt a döntő pillanat fogalmával, valamint azzal a már-már dogmatikus szigorral, amely elveti a képek utólagos megvágását. A fotográfia történetének egyik meghatározó alkotása, a Gare Saint-Lazare mögött című, 1932-ben készült felvétele azonban olyan titkot őriz, mely némileg árnyalja a mester tévedhetetlenségéről kialakult képet. Cartier-Bresson meghatározó fiatalkori képkockája ugyanis nem egy tökéletes, ösztönös kompozíció eredménye, hanem egy technikai kényszer szülte utólagos beavatkozásé.
A fotográfia világában kevés olyan alapvetés létezik, mint a teljes negatív elve. A Magnum Photos társalapítója, a 20. századi dokumentarista fotográfia bizonyos irányait és esztétikáját alapjaiban meghatározó Henri Cartier-Bresson közismert volt arról, hogy nagyításainál ragaszkodott a teljes negatívméretet jelző fekete kerethez, ezzel is bizonyítva, hogy a kompozíció már a keresőben tökéletes volt, utólagos korrekcióra semmi szükség. Ez a fajta képi építkezés generációk számára tette a fotózást sajátos spirituális vadászattá, ahol a gépben megszülető kompozíció szentségén túl a türelem és a megfelelő időzítés volt a legfontosabb eszköz. De még Cartier-Bresson esetében is adódott olyan helyzet, amikor a tökéletes végeredményhez utólagos beavatkozásra volt szükség.
A legújabb kutatások és archív források nyomán a modern és kortárs művészettel foglalkozó The Gaze Magazine videója világít rá arra az ellentmondásra, amely az 1932-es, tócsán átugró férfit ábrázoló ikonikus Cartier-Bresson-képkockát lengi körül. A fénykép egy elhagyatott területen készült a párizsi Saint-Lazare pályaudvar mögött, a helyszínt Párizsban járva ma is felfedezhetjük. A kép dinamikája, a pocsolya tükröződése és a háttérben látható cirkuszi plakát vizuális összjátéka ma is a döntő pillanat egyik bressoni iskolapéldája. Ám a valóságban Cartier-Bresson nem látta pontosan, hogy mit fényképez.
A történet technikai háttere prózai. A helyszínt egy deszkakerítés határolta körül, amelyen kisebb rések tátongtak. Cartier-Bresson Leica gépének objektívjét egyszerűen átdugta az egyik nyíláson, de a kerítés miatt nem tudott a keresőbe nézni. Szó szerint vakon exponált, bízva a szerencsében és az egész életében csalhatatlan megérzéseiben. Végül a negatív előhívása után derült ki, hogy a kép bal oldalán a kerítés sötét, elmosódott széle takarja ki a látvány meghatározó részét.
0103
Henri Cartier-Bresson
Thames & Hudson, 2008
Valójában ez az a pont, amikor a mítosz és a valóság elválik. Ha Cartier-Bresson hű marad saját – inkább később deklarált elveihez –, akkor ezt a felvételt valószínűleg soha nem publikálja, inkább rontott selejtnek tekinti. Ehelyett olyat tett, amit később szinte soha: drasztikusan megvágta a képet, megtartva a Leica-méret eredeti képarányát. Eltüntette a kerítés zavaró részletét, hogy létrehozza azt a kiegyensúlyozott kompozíciót, amely mind a mai napig sokat idézett darabja a bressoni oeuvre-nek. A történet alapvető kérdéseket vet fel az alkotói integritásról és a vizuális narratíva felépítéséről, ráadásul Cartier-Bresson egész életében azt vallotta:
„Fényképezni annyit jelent, mint visszatartani a lélegzetet, amikor az illékony valóság pillanatában minden képességünk egyesül. Akkor a fej, a szem, a szív is ugyanazért működik.”
Ebben az esetben azonban a szem hiányzott a képletből. A kép kompozíciós ereje nem az expozíció pillanatában, hanem a sötétkamra magányában született meg. Egyesek pont ennek a fotográfiának a kapcsán vélik úgy, hogy talán éppen ez a korai tapasztalat – a véletlen és a technikai korrekció különlegesen erős eredménye – késztette arra Cartier-Bressont, hogy a későbbiekben szigorú keretek között alkosson. Ez narratíva némileg azt üzeni, mintha a szabályszegésből született kiemelkedő eredmény utáni „bűntudat” építette volna fel a teljes negatívméret mítoszát. Ám éppen ennek a fotográfiának az esete bizonyítja, hogy az autonóm művészi látásmód olykor fontosabb, mint az elméleti dogmák. Ha például Cartier-Bresson nem hágja át a maga által lefektetett szabályokat, akkor ma nem rendelkeznénk a 20. század egyik legfontosabb vizuális metaforájával, amely sok más mellett az idő megfoghatatlanságát hirdeti.
