„Az ír keményfiú” a fényképezőgéppel – Timothy O’Sullivan és a modern fotóriport kezdetei
26 • 02 • 06Hernád Géza
Timothy H. O’Sullivan (1840–1882) mindössze alig több mint egy évtized alatt írta be magát a fotográfia történetébe, mégis az amerikai polgárháború és a vadnyugat legmeghatározóbb képei fűződnek a nevéhez. A bátor és könyörtelenül realista látásmóddal dolgozó ír származású fotográfus egyszerre volt haditudósító, felfedező és úttörő, aki képein nem romantizálta, hanem leleplezte a tájat, az embereket és a kort, amelyben élt. Rövid élete ellenére munkássága ma is mérceként áll a fotótörténetben.
A minden bizonnyal ír születésű, mindössze 42 évet élt Timothy H. O’Sullivan kora egyik legkiemelkedőbb fotográfusa volt. Nemcsak az amerikai polgárháború legikonikusabb képeit köszönhetjük neki, de rövid életében korát meghaladó látásmóddal fotografált mindent, ami a szeme elé került, főként Arizona, Új-Mexikó és Nevada környékén. Az elképesztő energiákkal és látásmóddal rendelkező alkotó életművében több mint 1500 kollódiumos üvegre fotózott kép található. Képeiből sugárzik a bátorság, a hízelgő festőiséget, romanticizmust határozottan visszautasító látásmód. Az amerikai Nyugat felderítetlen részeit barátságtalan helyként ábrázolta, – olyannak, amilyen volt –, az őslakosokat szinte modern érzékenységgel tette jelentéktelenné, a geológiai képződményeken feltűnő embereket hangya méretűen kicsinek láttatta, akiket szinte elnyel a hatalmas, fenyegető táj és természeti környezet.
O’Sullivan korai életéről inkább csak legendák és történészek segítségével összeollózott találgatások maradtak fenn, de az biztos, hogy ír közösségben nőtt fel, majd 1856 körül Matthew Brady New Yorki-i portrégalériájában kezdett fényképezni. Később Washingtonba került, ahol a szintén legendás polgárháborús fényképész, Alexander Gardner volt a mestere. Brady piperkőc dandy volt, aki őzbőrből készült nadrágot és vastag szemüveget viselt; nem maga készítette a fényképeit, de ő bérelte fel az operátorokat, ahogy akkoriban a fotográfusokat becsmérlően nevezték. Bradynek az volt a rossz szokása, hogy nem adta meg a fotográfusoknak a munkájukért járó elismerést, ezért Gardner hamarosan otthagyta a műtermet, és magával vitte O’Sullivant is. Bár az ifjú Timothy álma, hogy csataképeket készítsen, a nedves lemezes eljárás korlátai miatt nem valósulhattak meg, ezek a polgárháborús fotográfusok lényegében feltalálták a fotóriporterkedést, kimozdították az addig csak leginkább beltéri mesterségként ismert vasárnapi, kiöltözött emberek családi portréit megörökítő tevékenységet és nagy tömegekhez juttatták el megrázó képeiket.
Más nyugati fotográfusok – Carleton Watkins, William Henry Jackson, és később Eadweard Muybridge – hosszú életet töltöttek munkájuk tökéletesítésével és népszerűsítésével, O’Sullivan azonban fiatalon, tuberkulózisban halt meg, így életműve és ismertsége – amely képeinek egekbe szökő árával párhuzamosan folyamatosan növekszik – egy alig több mint egy évtizedes periódus alatt, 1862 és 1874 között készült munkásságán alapul.
Ebben a fotótörténet szempontjából kiemelkedően fontos korszakban O’Sullivan életútja nem számított különlegesnek a veszélyekkel és megpróbáltatásokkal teli életek sorában, ő mégis különös intenzitással testesítette meg a vakmerő felfedező archetípusát. A polgárháború után, 1867-től geológiai expedíciókhoz csatlakozott, ahol multidiszciplináris kutatócsoportok számára készített felvételeket, miközben több ezer mérföldet tett meg élet és halál határán. Ő készített először amerikai bányákban 36 méter mélységben – ahol 55 ℃ fok volt a hőmérséklet – felvételt egy magnéziumdrót segítségével. Úttörő képei rendkívüli körülmények között születtek: épp konföderációs lövedékek elől menekült, maláriával küzdött, vagy kétségbeesetten kutatott víz után a nyári forróságban, a halálos Death Valley közepén. A fotótörténeti források szerint számos drámai helyzetet élt túl: fényképezőgépe egy becsapódó gránáttól semmisült meg, hajótörést szenvedett, sodró vizű folyóban fuldokolt és nyolcvan órán át menetelt megállás nélkül.
Timothy H. O’Sullivan emlékét az utókor is őrzi: 1978-ban Utah államban hegycsúcsot neveztek el róla, majd 1986-ban a Nemzetközi Fotográfiai Hírességek Csarnokába is bekerült, ezzel végleg beírva nevét a fotótörténet nagyjai közé.