Narratív struktúrák – Kortárs magyar fotókönyvszemle 2025 második feléből

A fotókönyv a 20. század második felétől kezdődően vált a fotográfiai praxis önálló, elméletileg is reflektált formájává, amelyben a képek sorrendje, ritmusa, valamint a tipográfiai és anyagi döntések a jelentésképzés aktív tényezőiként működnek. E médium jelentősége éppen abban rejlik, hogy a fotográfiát kiszakítja az izolált képek esetlegességéből, és szigorúan szerkesztett, narratív struktúrába kényszeríti. Míg egy kiállítótérben a néző tekintete szabadon vándorol, a könyv formátuma az alkotó kezébe adja az irányítást: a lapozás sebessége, a képpárok dialógusa és a taktilitás együttesen hozzák létre a műalkotás kontextusát. A fotókönyv tehát nem csupán tárolja a vizuális információt, hanem az anyaghasználat révén fizikai objektummá emeli, biztosítva a gondolat sűrítésének azon szintjét, ahol a kötet egésze válik egyetlen, oszthatatlan kijelentéssé.

A 2025 második felében megjelent hazai kötetek markáns lenyomatai annak a mediális paradigmaváltásnak, amely radikálisan szakít a hagyományos portfólió-szemlélettel: a fotókönyv már nem alárendelt dokumentációs felület, hanem autonóm, az időbeli befogadás folyamatában kibomló műtárgy. Ebben a gazdag és rétegzett kontextusban helyezkednek el az elmúlt félév meghatározó kiadványai, amelyek kritikai feltérképezésével a Punkt újonnan induló körképe a legfrissebb alkotói stratégiák és pozíciók számára kívánt releváns elemzői keretet biztosítani.

Zagyvai Sári aiOTYPE című kötetében a kortárs fotográfia egyik legégetőbb ontológiai kérdésfelvetésével szembesülünk: mi marad a személyes tapasztalatból a digitális képáradat és a generatív algoritmusok korában? Az alkotó radikális, hibrid praxisával dekonstruálja az interneten fellelhető, kommercializált természetfotók steril esztétikáját, hogy a mesterséges intelligencia által generált, eredendően „testetlen” pixelhalmazokat visszavezesse a fizikai valóságba. A könyv lapjain kibomló folyamat egyfajta fordított alkímia: a képernyő digitális rácsszerkezetét Zagyvai az analóg fotólabor kontrollálhatatlan, spontán folyamataival – vízcseppek torzításával és a fényérzékeny papír kémiai reakcióival – roncsolja és lényegíti át. Ezt a technológiai feszültséget és a képek rétegzett jelentésrétegeit Nagy Ágoston szövege helyezi teoretikai keretbe, tovább mélyítve a kiadvány reflexivitását a digitális és analóg létezés határvidékein.

A művészettörténeti kontextusban az aiOTYPE a montázs és a fotogram hagyományait értelmezi újra a posztdigitális korszakban. A kötet vizuális rétegzettsége fiktív, víziószerű természetképet szül, amely paradox módon éppen absztrakciója és „hamissága” révén válik igazabbá a szubjektív emlékezet számára. A képek zárórétegeként megjelenő, növényi struktúrákat rögzítő fotogramok a papír fizikalitásába égetik bele a természet közvetlen jelenlétét, éles kontrasztot állítva a digitális háttér bizonytalanságával szemben. Zagyvai könyve így nem csupán egy projekt dokumentációja, hanem autonóm műtárgy, amely a hibrid képalkotás során keletkező esetlegességeket és megismételhetetlen hibákat emeli esztétikai minőséggé, kritikai reflexiót nyújtva az emberi természetélmény és a technológiai közvetítettség ambivalens viszonyáról.

Koleszár Adél Only Have Faith című munkája a kortárs dokumentarista fotográfia etikai és reprezentációs határvidékeit kutatja a mexikói kábítószer-háború okozta rendszerszintű erőszak kontextusában. A sorozat vizualitása radikálisan szakít a fősodratú média szenzációhajhász, a tragédiát árucikké silányító gyakorlatával: a grafikus brutalitás direkt ábrázolása helyett a táj és a reziliens egyén kapcsolatára fókuszál. A képeken az elhanyagolt infrastruktúra és a természet burjánzásának feszültséggel teli ütköztetése válik a veszteség metaforájává, miközben a narratíva nem a sokkoló látványra, hanem a személyes vallomásokra épül. A projekt középpontjában a Colectivo Solecito de Veracruz anyái állnak, akik Latin-Amerika egyik legnagyobb tömegsírjánál kutatnak eltűnt hozzátartozóik után; az ő kitartásuk a gyász és az ellenállás emberi dimenzióját teszi láthatóvá a rendszerszintű erőszak árnyékában

A kötet fizikai és gondolati rétegeiben a fotográfia tanúságtevő szerepe fogalmazódik újra, ahol a képalkotás a kollektív emlékezet és az aktív társadalmi fellépés eszközévé válik. Az önkéntes csoport névadó szlogenje („Only Have Faith”) nem csupán spirituális kapaszkodó, hanem politikai állásfoglalás is a korrupcióval és a hatalmi visszaélésekkel szemben. A kötet spanyol és angol szövegei keretbe foglalják a látottakat: a veracruzi tragédiát nemzetközi diskurzusba emelik, miközben a nyelvhasználat önmagában is tükrözi a helyi közösségek kiszolgáltatottsága és a globális – főként amerikai – hatalmi érdekek közötti politikai feszültséget. A kiadvány olyan komplex vizuális esszévé áll össze, amely a családok hangját felerősítve követel igazságszolgáltatást, miközben kritikusan vizsgálja a fotográfus felelősségét a terror ábrázolásában és közvetítésében.

Kállai Márton Matuzsálemek című fotóalbuma nem csupán dendrológiai dokumentáció, hanem egy mélyen meditatív, ontológiai igényű vizuális esszé, amely a tájképfestészeti hagyományokat a kortárs ökokritika szempontrendszerével ötvözi. Az öt éven át tartó alkotói folyamat során rögzített kompozíciók szakítanak a hagyományos, emberi nézőpontot abszolutizáló látásmóddal;; a fák itt nem statikus díszletei az emberi létezésnek, hanem autonóm, monumentális entitások, amelyek az időbeliség egy skáláját képviselik. A kötet vizuális retorikája a „falét” kettősségére épít: egyszerre mutatja be a rekorder példányok fenséges, szinte heroikus dominanciáját és az elmúlás esztétikáját, ahol a korhadó törzsek a biológiai körforgás és a metamorfózis mementói. A fényképek texturális gazdagsága – a mohás kérgek plaszticitása és az ágak grafikus hálózata – a természetet mint önszerveződő műalkotást láttatja, amelyben a nagykeszi romtemplom hajójában növő vadkörtefa szimbolikája a kultúra és a természet elválaszthatatlan összefonódására mutat rá.

A kiadvány strukturális felépítése – a kortárs irodalmi reflexiók és a szakspecifikus (biológiai, meseterápiás) diskurzusok beemelése – szintén túlmutat a hagyományos albumformátumon, interdiszciplináris keretbe foglalva a vizuális élményt. A fejezetek tematikus íve a transzformáció (Emberré változó fák) és az emlékezet (Emléknyomok a múltból) kérdéskörét járja körül, ezzel a fát mint kultúrtörténeti szimbólumot és biológiai csodát is pozicionálja. Kritikai szempontból az album legnagyobb erénye az az alázat, amellyel az alkotók a törékenységhez és az izolációhoz viszonyulnak: a képek nem csupán esztétizálják a látványt, hanem morális állásfoglalásra is késztetnek környezetünk állapotával kapcsolatban. A Matuzsálemek így válik a jelenkor szorongatott ökológiai kontextusában egyfajta „vizuális archívummá”, amely a hosszú életű óriásokon keresztül az emberi létezés efemer jellegére és a természeti kultúra megőrzésének imperatívuszára emlékeztet.

Varga Emma Vox victimæ (Az áldozatok hangja) című fotókönyve a kortárs konceptuális fotográfia egyik radikális, sötét tónusú vállalása, amely a test és a hatalom viszonyát az áldozattá válás folyamatán keresztül dekonstruálja. A kötet vizuális és gondolati íve három, egymással szoros szimbiózisban álló egységre tagolódik: a keretet adó fiktív áldozati rítus és egy állatkísérlet narratívája között absztrakt, mikroszkopikus képsorozat feszül. A képek nyers szenzualitása és a vanitas-szimbólumok újraértelmezése sajátos feszültséget teremt: a halott állati tetemek és a mikroszkopikus szövetmetszetek nem csupán a pusztulást dokumentálják, hanem a matéria érzéki burjánzását is hirdetik. A HeLa-sejtvonal programozott sejtpusztulását (apoptózis), valamint állati szövetmetszeteket bemutató fáziskontraszt-mikroszkópiás felvételek egyfajta biológiai egyneműséget hirdetnek. Ezek a felvételek vizuálisan bizonyítják, hogy a mikroszkóp alatt az emberi és az állati matéria megkülönböztethetetlen; az áldozatiság nem csupán a test, hanem a sejtek és szervek szintjén is manifesztálódik.

A könyv vizualitása a „biohazard” esztétikáját – a mérgező neon-vibrálást és a savas tónusokat – ötvözi a szakrális és a tudományos terek sterilitásával. A kézzel kötött forma, a kihajtható oldalak és a rétegzett papírok a tartalom húsbavágó intimitását hangsúlyozzák: a néző fizikai érintkezésbe kerül a „testtel”, a könyv lapozása pedig egyfajta rituális boncolássá válik. Varga Emma a nietzschei kegyetlenségfogalomból kiindulva teszi fel a kérdést: miként válik az élő lény rendszerszintű áldozattá? A kötet kritikai éle a szakrális áldozat modern metamorfózisát éri tetten, ahol az istenségek helyét a politikai ideológiák és a tudományos haladás oltárai vették át. A vizuális narratíva nem csupán dokumentál, hanem provokál is: a csendéletszerű kompozíciók a klasszikus memento mori hagyományát emelik át a technológiai korba, szembesítve minket azzal a mechanizmussal, amely eldönti, mely élet méltó a védelemre, és mely test válik puszta eszközzé. A Vox victimæ így válik a kiszolgáltatottság és a hatalmi hierarchiák vizuális mementójává, ahol a technológiai közvetítettség ellenére a biológiai létezés legmélyebb, legsebezhetőbb rétegei kerülnek felszínre.

Urbán Tamás visszaemlékezése a klasszikus fotóalbum és a személyes emlékezetre épülő műfaj határán egyensúlyozó, archívumi igényű vállalkozás, amely egy fél évszázadnyi fotóriporteri életmű szubjektív reflexióit gyűjti egybe. A könyv tárgyiasult formája – a kék műbőr kötés és a belső oldalak vonalhálós tipográfiája – szándékoltan idézi meg a személyes naplók intimitását, miközben tartalmában a modern Magyarország egyik legszikárabb történelmi tablóját nyújtja. Urbán nem csupán a Kádár-korszak és a rendszerváltás társadalmi peremvidékeinek (javítóintézetek, bűnügyi helyszínek, „csöves” szubkultúra) érzékeny krónikása, hanem a képalkotás folyamatát is transzparenssé teszi. A kötet kritikai éle éppen abban rejlik, hogy nem áll meg a kimerevített pillanat esztétizálásánál: a képek mellé rendelt reflexiók feltárják a fotográfiai aktus „előéletét” és gyakran traumatikus utóéletét is, legyen szó az aszódi kiállítás cenzúrájáról vagy a Csontváry-hagyaték sorsfordító megörökítéséről.

A kiadvány a szociografikus dokumentarizmus és a vizuális önéletrajz hibridje, ahol a fekete-fehér esztétika nem nosztalgikus szűrő, hanem a hitelesség morális záloga. A könyv radikálisan szakít az életművek steril reprezentációjával; az újságkivágatok és a naplószerű bejegyzések beemelésével a fotográfia médiumát annak eredeti, alkalmazott kontextusában mutatja meg, miközben reflektál a hivatás pszichológiai határaira is. Urbán narratívájában a „túl közel merészkedés” etikája és veszélye ölt testet: a bűnügyi tudósítások brutalitása és a mély empátiával megrajzolt emberi sorsok egy olyan összetett képi szövetet alkotnak, amelyben a fotóriporteri munka már nem csupán szakma, hanem a valóság megtapasztalásának és túlélésének kényszerű katalizátora. Ez a kötet így válik autonóm műtárggyá, amely a kollektív emlékezet és az egyéni sors metszéspontjában rögzíti jelenünk láthatatlan alapzatát.

A 2025-ben Hemző Károly-díjjal elismert Zoltai András Flood me, I’ll be Here című albuma a kortárs dokumentarista fotográfia egyik legérzékenyebb vállalása, amely messze túlmutat a puszta riportázson. Az északkelet-indiai Majuli szigetén, öt éven át készített sorozat a klímaváltozás és a talajerózió következtében eltűnő világot nem a katasztrófaturizmus esztétikájával, hanem egyfajta spirituális és ökológiai adaptáció tükrében láttatja. A kötet vizuális dramaturgiája – a lassú ritmusú, egész oldalas tájképek és a bensőséges életképek váltakozása – a Brahmaputra folyó könyörtelen, mégis szakrális áramlását imitálja. Zoltai kompozícióiban az ember nem a természet felett álló domináns erő, hanem a táj szerves, esendő, mégis rendíthetetlen alkotóeleme. A végtelennek tűnő horizontok és a mindennapi munka csendes rítusai a „vízlét” és az emberi sors összefonódását hirdetik, ahol az izoláció nem magány, hanem a természeti elemekkel való mély, harmonikus egzisztencia.

A fotókönyv mint autonóm műtárgy ebben a projektben válik a jelentésképzés elsődleges közegévé: a vizuális narratívát a szerző személyes naplóbejegyzései, valamint Devadeep Gupta indiai képzőművész spekulatív szövegei emelik át a szubjektív emlékezet és a kollektív történetiség síkjára. A könyv címe – egyfajta ontológiai daccal – az emberi kitartás imperatívuszát fogalmazza meg egy állandóan mozgásban lévő, instabil környezetben. A kiadvány különleges erénye a posztkoloniális reflexió: azáltal, hogy egy helyi művész spekulatív levelét is beemeli a struktúrába, a projekt elkerüli a külső szemlélő távolságtartását, és valódi dialógust hoz létre a megfigyelt valóság és az alkotói szubjektum között. Zoltai munkája így tisztelgés az elemek és az emberi méltóság előtt; olyan vizuális archívum, amely a mulandóság közepette a spirituális folytonosságot ragadja meg.