A vizuális zaj – Miért nehéz manapság „észrevenni” egy jó fotót?

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy nemcsak a közösségi médiában, de a való életben is több fotográfiával találkozunk: óriásplakátok, interaktív reklámfelületek és hirdetések formájában, tovább terhelve a befogadóképességünket. A jó fotó itt tű a szénakazalban, a folytonos keresgéléstől már káprázik a szemünk, és nehezen vesszük észre a rengetegben megbúvó magányos képet. Az ehhez szükséges szűrő kevés laikusban található meg, és még szűkebb azok köre, akik tudatosan alkalmazzák. Mint egy gyorsétteremben elfogyasztott hamburger: kezdetben örömet okoz, de tápértéktől mentes, és egy kis idő elteltével az üresség érzetét hagyja hátra. Valahogy így lakunk jól a képekkel is. Nem a minőség, a történetmesélés vagy a technikai kifinomultság vezeti a képalkotók tetemes százalékát, hanem saját életük megosztása, a vizuális kapcsolatteremtés és betagozódás, ahol egy kép akkor jó, ha az algoritmus minél több emberhez eljuttatja – más esetben pedig minél nagyobb hasznot hoz. A kép sok esetben elmaterializálódik: az embert vagy a márkát adja el. Képek elsődlegesen a képernyőről jutnak el hozzánk, ahol a másodperc töredékét töltjük el egy-egy felvétellel, így a részletek, a perspektíva, de még a minőség sem válik számottevővé.

Robert Shore 2014-es Post-Photography című könyvében (The Artist with a Camera) arra a következtetésre jut, hogy a világ odakint annyira hiperdokumentált, hogy nincs értelme többé saját képeket készíteni. Azt javasolja, hogy ahelyett, hogy tovább gyarapítanánk a közzétehető felvételek sokaságát, inkább rendszerezzünk és tagoljunk, válogassunk és szabaduljunk meg a feleslegtől. Ebben a segítségünkre pedig a kurátorok lesznek. Fred Ritchin az After Photography című könyvében is hasonló álláspontot képvisel. Szerinte egy fényképekkel teli világban nagyobb szükség van szerkesztőkre és kurátorokra, mint fotósokra. Azt javasolja, hogy ahelyett, hogy még több képet adnánk „a szinte differenciálatlan tartalmak tömegéhez”, inkább „hasznos lenne, ha az emberek elkezdenék hatékonyabban szűrni a már online lévő munkák egy részét”.

Csend a vizualitásban

Ebben a képi zajban megjelent az igény a vizualitás elcsendesedésére. Az ellenkultúrában teljesedik ki a minimalista fénykép és a lassú, poétikus fotográfia is. Erre a műfajra kiváló példa Hiroshi Sugimoto, Rinko Kawauchi vagy Uta Barth, akik a csend vizuális megtestesüléseit keresik. Céljuk, hogy a fotográfiáik ne közvetítsenek sok információt, hanem hagyjanak teret a szemlélésnek és a belső interpretációnak.

David Michael Levin Modernity and the Hegemony of Vision című 1993-as könyvében olyan európai filozófusok – Platón, Descartes, Merleau-Ponty, Foucault – írásain keresztül vizsgálta, hogy vajon a modern gondolkodás és kultúra látásközpontú (ocularcentric) paradigmára épül-e. Felveti, hogy a vizuális uralom (a minden más szenzort elnyomó szem) helyett szükség van alternatív, mélyebb szemlélődési módokra – amelyek nem automatikus észlelésre, hanem tudatos, figyelmes szemlélésre épülnek. Az esszékre tagolt kötetben feltárja, hogyan alakult ki a látás filozófiai dominanciája és ez milyen korlátozásokkal jár: például az érzékelés elszegényedése, a test és a hallás háttérbe szorítása, valamint hogyan lehetne ezeket a struktúrákat tudatosan megkerülni és alternatív figyelmi stratégiákat kialakítani.

John Lane pedig egy majd húszéves, de továbbra is aktuális írásában, The Spirit of Silence: Making Space for Creativityben azt hirdeti, hogy a csend és a magány elengedhetetlenek a kreativitás és a belső megújulás számára. Szerinte a modern zajban elveszik a mély figyelem és az egyéni belső ritmus. Hogy hipotézise igazságot nyerjen, bemutat olyan ismert, csendben alkotó vagy szemlélődő egyéneket – mint Thoreau, Emily Dickinson, Thomas Merton –, akik a csendet termékeny alkotói térként élték meg. Emellett kritizálja a zajos, fogyasztói kultúrát és a modern oktatást, amely elidegenít a csend élvezetétől és a kreatív belső tér kialakításától.

Arról, hogy mitől lesz jó egy fotó, örökké folyhatnának a viták. Először is teret szükséges teremtenünk, hogy észre tudjuk venni egyáltalán. A tudatosságban van a kulcs, ha próbáljuk lecsökkenteni vizuális leterhelésünket – esélyt adunk annak, hogy észrevegyük a „tűt” a szénakazalban.