„Engem nem a szépség érdekel, hanem az igazság” – Beszélgetés Tóth György fotóművésszel

Február 19-én nyílt meg a Mai Manó Házban Tóth György Út (Érzelmek a tudat alatt) című kiállítása. A válogatás a szó klasszikus értelmében nem retrospektív, inkább egy több évtizedes életmű újrarendezése. Nagy méretű, olykor triptichonszerű munkák kerültek egymás mellé a nyolcvanas évek végétől a kétezres évek derekáig, olyan képek is, amelyek eddig alig vagy egyáltalán nem voltak láthatók Magyarországon. A beszélgetés során a kronologikus áttekintés helyett alkotói döntésekről, technikáról, hatásokról és egy emblematikus képről, az Emeséről esett szó.

K.G.

Az Út nem klasszikus retrospektív kiállítás, inkább úgy tűnik, mintha egyszerre néznél visszafelé és előre. Mi volt a válogatás alaplogikája?

T.GY.

Nem szeretem a retrospektív szót, mindig van benne valami lezáró gesztus. Ez a kiállítás inkább egy együttállás. Sokszor olyan képek kerültek egymás mellé, amelyek eredetileg nem egymásból következve készültek, de most elkezdtek párbeszédbe lépni. Az érdekelt, hogy mi az, ami harminc–negyven év távlatából is működik, illetve mi az, ami eddig valamiért nem került elő. Sok kép egyszerűen fiókban maradt; és nem azért, mert gond volt vele, hanem mert nem jött el az ideje.

K.G.

A kiállítás anyagának jelentős része a rád jellemző módon nagy méretű nagyítás. Ez esztétikai vagy gondolkodásbeli döntés?

T.GY.

A méret mindig döntés kérdése, és ezek a fotográfiák eleve nem kis formátumra készültek. A nagyításnál derül ki igazán, hogy egészen pontosan mi történik velük a mozgások, az elcsúszások, a bizonytalanságok okán. A Mai Manó Ház első emeleti kiállítótere pedig azért volt fontos számomra, mert ott van valamiféle intimitás is. Tehát nemcsak nagy falfelületek, hanem olyan terek is rendelkezésre állnak, ahol a képek közel engednek magukhoz.

K.G.

A fotóid technikailag nagyon kontrolláltak, miközben erősen építesz a véletlenre, bár inkább irányított véletlennek nevezném. Hogyan fér meg ez a két alkotói aktus – kontroll és véletlen – egymás mellett?

T.GY.

Ezt a vonalat 1989 körül kezdtem el az arcképekkel. Nem egyszerű pillanatfelvételekről van szó: általában B-idővel dolgozom, ami körülbelül 30 másodperces expozíciót jelent. Ez alatt az idő alatt nyolc villanás éri a modellt, közben mozgatom a kamerát vagy állítom az élességet. Vannak bejelölt pontok, de a végeredmény valóban egyfajta irányított véletlen. A hordozó és a laborálás tekintetében pedig gyakran használok speciális megoldásokat. Tizen éve lejárt Kodak negatívokat vagy diát, amelyeket negatívként hívok elő; ettől az egész képnek különleges, vöröses vagy monokróm tónusvilága lesz. Amennyiben mindent irányítani akarsz, halott lesz a kép, ha viszont mindent rábízol a véletlenre, akkor meg nincs kép. Ezek tehát még véletlenül sem dinamikagyakorlatok. Inkább arról szólnak, hogy az emberi test nem stabil állandó. Mindig érdekelt az a pillanat, amikor a figura már nem portré, de még nem absztrakció. Amikor az arc valamiféle maszk lesz, a test pedig torzóvá válik. Ebben van valami nagyon őszinte gesztus.

K.G.

A képeid vizuális világa mögött meghatározó szellemi rétegek húzódnak. Gyakran hivatkozol a Syrius együttesre, a jazzre, Andrej Tarkovszkijra és a festő Francis Baconre. Ezek azonban nem inspirációk a szó klasszikus értelmében.

T.GY.

És nem is referenciák, inkább gondolkodásmódok. A Syrius zeneisége, az a fajta frissítés és lélek, ami bennük volt, számomra mindig a szabadságot jelentette. Az ő hatásuk konkrétan visszaköszön az Emlékezés (1970–1974 Syrius) című munkámban is. Ez egyfajta tisztelgés is a Syrius emléke előtt. A jazz pedig azért fontos, mert ott megjelenik a befelé és a kifelé történő játék. Charlie Parker befelé fúj, John Coltrane kifelé, Miles Davis pedig billeg a kettő között. Mindig nagyon érdekelt, hogy mikor fordul a kép önmaga felé és mikor kezd el kifelé kommunikálni. Tarkovszkij pedig egy ikonfestő volt számomra, aki filmmel dolgozott. Az ikon pedig nem ábrázol, hanem jelenlétet hoz létre. Ez nagyon közel áll ahhoz, amit a fotóban keresek. Francis Bacon azért fontos, mert ő is a belső „üvöltést” festette meg, ahogy Tarkovszkij a képeibe sűrítette a létezés drámáját.

K.G.

Nem kerülhetjük meg Emese című képedet, amely a pályaíved egyik legfontosabb darabja. Mi a története ennek a fotónak a mostani kiállítás tükrében?

T.GY.

Az 1995-ben készült Emese valóban ikonikus kép, sokszor szerepelt sok helyen, így sokan ismerik. Ez a kép mindig a hiányról szólt. Arról, hogy a test egyszerre van jelen és mégsem. És hogy mitől lehet érvényes ez a kép harminc év után is? Mert nem akar tetszeni. Nem akar megfelelni. Van benne valami nagyon zárt, nagyon kemény. És közben sebezhető is, ez pedig ritka kombináció. Az ilyen képek nem öregszenek jól, vagy egyáltalán nem öregszenek. Az Emese véleményem szerint az utóbbi kategóriába került az idő múlásával. Érdekes módon az utolsó példányt augusztusban adta el Erdész László egy éppen Budapesten tartózkodó londoni banktulajdonosnak, így a kiállításon a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből kikért példány szerepel.

K.G.

Több olyan kép is látható a kiállításon, amelyeket most láthat először a hazai közönség. Miért most jött el az idejük?

T.GY.

Számos képem van, amit korábban soha nem állítottam ki Magyarországon, némelyiküket például csak Párizsban láthatta a közönség. A Covid-időszak alatt néztem át a munkáimat, és akkor döbbentem rá, hogy mennyi értékes anyag maradt ki a kilencvenes évekből. Ilyen például a Gabi című kép is, ami elég erőteljes és vad volt ahhoz, hogy korábban nem is nagyon mertem volna kiállítani. Ezek a képek most találták meg a helyüket, most jött el az idejük. Engem nem a szépség érdekel, hanem az igazság. És az sokszor kényelmetlen.