Az elmúlt években éppen hogy elkezdett befogadóvá válni az ipar, és felfedezték a fotográfusok is a különböző testalkatokban, karakterekben és az elsőre hibának bélyegzett jegyekben – mint akár a vitiligóban is – rejlő lehetőségeket.[2] A mesterséges intelligencia azonban olyan, a valóságtól távol álló modelleket generál, amelyek nem ütik meg ennek a kreatív fotográfiai iránynak a mércéjét. A divatfotózás világában a modellek és fotográfusok közötti szoros együttműködések olyan ikonikus képeket hoztak létre, amelyek évtizedeken át formálták az iparágat, és meghatározták a soron következő vizuális trendeket.[3] Ezek az együttműködések nem csupán egy márka esszenciáját ragadták meg, hanem újradefiniálták a szépség fogalmát is. A modell nem csupán díszlet ezekben a kapcsolatokban, hanem a fotográfus bizalmasa, kreativitásának motorja: mosolya, arckifejezése képes a legjobbat kihozni a művészből, és segít neki ráébredni valódi alkotói nyelvére.[4]
Gyümölcsöző szimbiózis
Erre a fajta kapcsolódásra remek példa az 1960-as években nemzetközi szenzációvá váló brit modell, Twiggy.[5] Sikerében jelentős szerepe volt Barry Lategannek is. Lategan légies, minimalista portréi megragadták Twiggy ikonikus, őzikeszemű tekintetét és fiús báját, és meghatározták a „Swinging Sixties” vizuális esztétikáját. Ez az alkotói kapcsolat nemcsak Twiggy szupermodell-karrierjét indította el, hanem egy egész generáció számára nyitotta meg az utat a természetesebb, androgün szépségideál felé.[6]
De nem mehetünk el Naomi Campbell szupermodell és Steven Meisel fotográfus együttműködése mellett sem: kapcsolatukból a divatfotózás történetének legikonikusabb képei születtek.[7] Meisel provokatív és avantgárd látásmódja Campbell erőteljes jelenlétével párosulva számtalan magazinborítón és kampányban jelent meg. Kreatív szövetségükben újra és újra feszegették a szépség és a reprezentáció határait. Ha pedig egy pillantást vetünk Cindy Crawford és Herb Ritts együttműködéséből született képeire, akkor az 1980-as és 1990-es évek legemlékezetesebb divatfotóival nézünk éppen farkasszemet.[8] Ritts erőteljes, fekete-fehér portréi – gyakran Crawford jellegzetes anyajegyével a fókuszban – a természetes elegancia és időtlen szépség esztétikáját testesítették meg.
Az előbb felsorolt példákból is kiderül, hogy a divatfotózás a csillogáson túl valójában egy mély, kreatív munkát igénylő műfaj. Peter Lindberg, a divatfotográfia kiemelkedő alakja így vall erről: „A divatfotográfia mindenekelőtt fikció. Fantázián alapszik az egész, mert amikor a képek először megszületnek a fejedben, onnantól kezdve elkezded apránként összerakni. Megtalálod hozzá a megfelelő embert vagy embereket. Elmész a megfelelő helyre, és azok a kis gondolatok, amelyek benned voltak, képekké válnak – én ezt hívom fantáziának.”[9] És ezen a ponton még csak a fotográfus és múzsája kapcsolatára fókuszáltunk, és nem vettük figyelembe mindazt az energiát, amelyet a divattervezők, a stylistok és a profi sminkesek raknak bele egy-egy ilyen projektbe. Ennyi inspiráló szellem munkáját nem veheti el a mesterséges intelligencia máshogy, csak eredetiséget nélkülöző másolással.
