„Ez a történet Csernobilról nemcsak mint tragédiáról szól, hanem arról is, hogy miként marad fenn az emlékezet” – Beszélgetés Maxim Dondyukkal

1986-ban hároméves voltál. Bár ennyi idősen még nincsenek komplex fogalmaink egy kollektív tragédiáról, a kisgyermekekben gyakran rögzülnek sorsfordító pillanatok. Mi az a legkorábbi, közvetlen és személyes emlékképed, amely Csernobilhoz vagy az azt követő időszakhoz kapcsolódik?

Mindössze hároméves voltam, amikor a katasztrófa történt, így igazad van, magáról a napról nincsenek tiszta vizuális emlékeim. A Csernobil szó azonban gyermekkorom óta jelen van az életemben. Az öcsém egy évvel a baleset után született, és kora gyermekkorának jelentős részét kórházakban töltötte. Gyerekként nem értettem pontosan, miért történik mindez, de emlékszem a körülötte lévő folyamatos aggodalom légkörére. Számomra ez volt az első személyes találkozás a csernobili katasztrófa következményeivel.

2016 és 2021 között öt éven át jártad a lezárt zónát. Mi volt az az impulzus, amely elindított ezen az úton, és mikor vált a fotográfiai dokumentáció tudatos „vizuális régészetté?

Amikor először jártam a csernobili tiltott zónában, még nem tudtam, mit keresek, vagy egyáltalán miért mentem oda. Ugyanakkor magányra és csendre volt szükségem. Ez az elnéptelenedett terület menedékké vált számomra a 2013–2014-es forradalom után közvetlenül kirobbant háború káosza elől. Elkezdtem felfedezni azokat a posztapokaliptikus tájakat, ahol a természet vette át az uralmat, módszeresen eltüntetve az emberi jelenlét nyomait. Ahogy egyre több időt töltöttem a zónában, már nem az eseményekre fókuszáltam, hanem az ürességre, és arra, ami az emberek távozása után hátramarad. Az ürességet elkezdtem az emlékezet egyik formájaként érzékelni, ezáltal újragondoltam a dokumentarista gyakorlatról alkotott nézeteimet is. Lassabban, nyugodtabban fogtam bele a munkába, nagyobb figyelmet szentelve mindannak, ami a történések után megmarad. A projekt egy elhagyatott vidék vizuális tanulmányozásaként indult, ahol az élet megy tovább, de az emberek már nincsenek jelen. Idővel mindez valamiféle kapcsolódási ponttá vált egy olyan múlthoz, amely jóval az atomerőmű építése előtt is létezett már. Ahogy egyre mélyebbre jutottam a falvakban, leveleket, családi fotókat és filmtekercseket találtam – életek töredékeit, amelyeket senkinek nem volt ideje magával vinni. Innentől már nem egyszerűen egy hely dokumentálásáról volt szó, hanem a megmaradt anyagokkal való munkáról. Az alkotófolyamat végül a dokumentálástól elmozdult valami más felé, majd a töredékek összegyűjtésének, megőrzésének és újragondolásának folyamatává vált. Nemcsak rögzíteni akartam, hanem megérteni azt is, hogy mi marad hátra, miután az embereket kiszakítják megszokott életükből.

Egy helyen úgy fogalmaztál, hogy a munka során a megtisztított filmekből előbukkanó mosolygó arcok, esküvői képek és családi pillanatok hatására Csernobil számodra többé nem kizárólag a halállal és a tragédiával kapcsolódott össze. Hogyan alakította át ez a felismerés a projekthez való viszonyodat és a saját alkotómódszereidet?

A Chornobyl Archive esetében számomra három dolog találkozik egymással: a fotográfia mint nyom, az antropológia mint a mindennapi életre irányuló figyelem és a történelem mint egy olyan erő, amely idővel megváltoztatja ennek a nyomnak a jelentését. Amikor ezek a talált fotók készültek, még senki sem tudta, mi fog történni. Egyszerű életképek voltak; család, otthon, egy ünnepség. De én a baleset után találtam rájuk, így most már hordozzák annak a tudását is, ami később következett be. Ezért tekintünk rájuk másképp, hiszen megjelent egy második réteg, amely készítésükkor még nem létezett. Ez az elmozdulás alapvetővé vált számomra. Az idő nemcsak az anyagot változtatja meg, hanem a fotók jelentését és a súlyát is. Még a legegyszerűbb, leghétköznapibb kép is – egy családi pillanat, egy esküvő, egy hétköznapi jelenet – teljesen más jelentést kaphat az évek során. Ebben az értelemben az archívum híddá vált múlt és jelen között. Visszaadja azt, ami a leghamarabb tűnik el: a hétköznapokat, a családi emlékezetet, a hagyományokat és a rituálékat. Kiemeli Csernobilt a romok megszokott képéből, és megmutatja az emberek életét a baleset előtt – nem a katasztrófa illusztrációjaként, hanem a történelem egy önálló rétegeként. Arra is rájöttem, hogy az archívum feltár valami olyasmit, ami korábban nem mindig volt látható. Az ukrán identitás mindvégig ott lüktet ezekben a fotókban és levelekben; a mindennapokban, az ünnepekben, a nyelvben, a gesztusokban. Nem hiszem, hogy az akkori emberek tudatában lettek volna annak, hogy az ukrán kultúra megőrzésének aktusát hajtják végre. De ma mindez kibontható az archívumból és újraolvasható. Most, amikor a másik hosszú távú munkámra gondolok – amikor a forradalmat, a háborút, az Ukrajna teljes körű lerohanása előtti mindennapokat fényképeztem –, rájövök hogy nekem is van egy „alvó” archívumom. Ennek nagy részét szinte soha nem mutattam meg. Masszaként létezik: képkockák, feljegyzések, töredékek ezrei, arcok és helyszínek, amelyek már eltűntek. Akárcsak az emlékezet, mint egy áramlat, amely még nem kapott formát. A dokumentarista munka csak az első lépés lehet. Gyűjtesz, rögzítesz, felépítesz egy anyagot. De azután szükség van egy második lépésre: az időre. Ez adja hozzá az újabb rétegeket. Az anyagnak pihennie kell, neked pedig távolságra van szükséged, hogy más perspektívából térhess vissza hozzá. Nem azért, hogy jobbá tedd, hanem hogy végre meglásd azt, amit akkor még nem láthattál. Dokumentarista fotográfusként kezdtem. Ma poszt-dokumentarista módon dolgozom: a megmaradt töredékeket olyan formába öntöm, amely a jelenben is olvasható, hogy új jelentés születhessen.

A projekt során hatalmas mennyiségű, közel 20 000 dokumentumot mentettél meg az enyészettől. Mi alapján dőlt el egy-egy házban, a szeméthalmokat kutatva, hogy mi az, ami bekerül az archívumba, és mi az, ami ott marad végleg a romok között?

Ma úgy tűnik, mintha a világnak végtelen memóriája lenne a felhőben. De nem is olyan régen az emlékezet még csak egyetlen példányban létezett. Egyetlen fotón, egyetlen negatívon, egyetlen albumban. Ha leég egy ház, vagy az emberek örökre elhagyják otthonukat, akkor nem egy elvont értelemben vett archívum tűnik el. Egy élet egyetlen példánya vész oda. 2016 és 2021 között a feleségemmel, Irinával tucatnyi expedíciót tettünk a zónában. Több száz kilométert gyalogoltunk, és több mint húsz elhagyatott falut jártunk be, házról házra. Ma az archívum több mint 400 tekercs filmet és több mint 20 000 tárgyi emléket – fotókat, leveleket és dokumentumokat – tartalmaz. Mindegyiket digitalizáltuk és GPS-adatokkal láttuk el, ami összeköti az adott tárgyat azzal a házzal, ahol rátaláltunk. Minden házhoz és családhoz hozzárendeltünk egy azonosítót. Így rajzolódik ki fokozatosan egy eltűnt világ részletes vizuális térképe; a tárgy pedig kapcsolatban marad a hellyel, ahol felleltük. Nem hoztam döntéseket arról, mi fontos és mi nem. Mindent összegyűjtöttem, amit csak találtam – filmeket és papíralapú leleteket egyaránt. Meggyőződésem, hogy amit csak lehet, meg kell őrizni, mert sosem tudhatjuk előre, mi válik fontossá az idő múlásával. Ugyanezt az elvet követem a saját archívumomban is: soha nem törlök képet. Ezek a tárgyak évtizedeken át bomlottak a törmelék és a kosz alatt; némelyiket kikezdte az idő, az időjárás és a sugárzás, mások viszont meglepő épségben maradtak. Amikor például egy nedves negatívot tartok a kezemben, meg tudom szárítani, be tudom szkennelni, meg tudom őrizni. Ez egy apró gesztus, amellyel nemet mondok az eltűnésre.

Bár a terepmunka a zónában 2021 óta szünetel, az anyag rendszerezése és feldolgozása azóta is folyamatosan zajlik. Hogyan látod most a Chornobyl Archive jövőjét? Jelenleg az archívum értelmezése és közzététele az elsődleges célod, vagy tervezel még visszatérni a gyűjtéshez?

Ukrajna orosz inváziója félbeszakította a Csernobil-projekten végzett munkámat. Emiatt kénytelen voltam az anyagokat Európába menekíteni, ahol jelenleg a párizsi Columbia Institute for Ideas and Imagination ösztöndíjasaként folytatom a gyűjtés során talált leletek szkennelését és újragondolását. Az archívumra úgy tekintek, mint egy élő és folyamatosan formálódó áramlatra. Nem akarok pontot tenni a végére, amíg az anyag még lélegzik. Közel akarok maradni ehhez az archívumhoz, és megfigyelni, hogyan bontakozik ki a saját útján. Hová vezet, mit tár fel, milyen formát ölt. Nem az a feladatom, hogy megállítsam ezt a folyamatot, hanem hogy kövessem. Ugyanakkor ennek az áramlatnak már most van néhány olyan formája, amely tisztán körvonalazódik előttem. Először is, szeretnék létrehozni egy online archívum-múzeumot. Egy multimédiás térképet, ahol az összes megtalált és digitalizált tárgyat összegyűjtjük és összekötjük az adott házakkal, illetve azokkal az adatokkal, amelyeket sikerült kinyernünk. Ezeknek a helyeknek az egykori lakói, rokonaik és barátaik megtalálhatják majd a „saját” otthonukat, láthatják, mi maradt meg belőle, és digitális másolatokat is kérhetnek. Másodsorban, e mikrotársadalmi rétegen túl művészeti projekteket is szeretnék kidolgozni, például könyv és múzeumi kiállítás formájában.

A Mai Manó Házban látható anyag nagyon rétegzett: a távolságtartó dokumentációtól a személyes sorsokon át a teljes absztrakcióig ível. Mit tanácsolsz a látogatóknak, hogyan érdemes megközelíteniük ezt a kiállítást, hogy valódi kapcsolatba kerüljenek a képek mögötti történetekkel?

Azt javaslom, hogy a kiállításra ne lineáris narratívaként tekintsenek, hanem egy olyan térként, ahol az idő különböző rétegei egymás mellett léteznek és folyamatosan hatással vannak egymásra. Egyes képek a katasztrófa előtti mindennapi életet mutatják be. Mások annyira megváltoztak, hogy megszűntek a hagyományos értelemben vett dokumentumoknak lenni. Az archívum bizonyos darabjainak lassú pusztulása nem egyszerűen eltörli a képet, inkább formálja. Amit látunk, az az idő látható munkája. Ezek a negatívok egykor hétköznapi fényképek voltak. Az emulzióban lévő ezüst rögzítette a fényt és a kép stabilnak tűnt. Évtizedek teltek el, és az anyag változni kezdett. Az emulzió reakcióba lépett az idővel, a sugárzással, a nedvességgel, a hőmérséklettel. A kép pedig megváltozott, mintha a lefotózott élet maga is keresztülment volna a pusztuláson, a veszteségen, az eltűnésen. Most egy szinte absztrakt felületet látunk, de a mélyén a nyomok megmaradtak: egy sziluett, egy gesztus, egy tárgy, egy tér fragmentuma. A negatív így az idő múlásának fizikai leletévé válik. Számomra ez az átalakulás nagyon fontos. Azt tükrözi, hogyan is működik valójában az emlékezet: bizonyos töredékek fennmaradnak, mások eltűnnek, és vannak, amelyek teljesen formát váltanak. Így ahelyett, hogy minden egyes képet megpróbálnának megérteni, arra kérném a látogatókat, hogy időzzenek el köztük. Töltsenek velük időt, mozogjanak e rétegek között és hagyják, hogy a képek maguktól kibontakozzanak. Mert ez a történet Csernobilról nemcsak mint tragédiáról szól, hanem arról is, hogy miként marad fenn az emlékezet, hogyan változik és hogyan bukkannak fel folyamatosan új jelentések az idő múlásával. A Mai Manó Házban rendezett kiállítás egy olyan tér, ahol ezek a különböző idősíkok – a múlt, a veszteség és az átalakulás – egyszerre vannak jelen.