A látás szeizmográfjai – Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj (2026)

Bede Kincső az „Asszonyközelségbe” trilógia első fejezetében, az Anikó, a varrónő című projektben a fotográfia határait feszegetve a dokumentarista megközelítést mély, bizalmi alapú együttműködéssé alakítja. A kovásznai helyszínen zajló munka központi kérdése, hogy miként válhat a kamera a „birtokló tekintet” helyett biztonságos térré két nő között. Anikó ebben a folyamatban nem csupán alany, hanem alkotótárs, aki egy saját, fantázia szülte ruhakollekció megalkotásán keresztül kap lehetőséget az önfeltárásra. Bede Kincső egyszerre kísérője és megfigyelője ennek a folyamatnak, dokumentálva a ruhák születését és a köztük formálódó dinamikát. A projekt távlati célja egy olyan helyspecifikus divatesemény és performansz, amely Kovászna mindennapi környezetéből és karaktereiből építkezve teszi átélhetővé ezt a közös, intim történetet.

Gajewszky Anna Az Én Méhem, Én Kenyerem című munkájában a kenyér mint termékeny, éltető és tápláló szimbólum köré építi fel vizuális narratíváját. Készülő fotókönyve a kenyérkészítés ciklikus, rituális folyamatait a női testtel, a termékenységgel és a gondoskodás szimbolikus rendszerével állítja párhuzamba. A projekt mélyen merít az alkotó személyes emlékeiből, kutatásaiból és saját kenyérsütési gyakorlatából, így emelve a fizikai munkát szakrális szintre. Gajewszky célja, hogy újraértelmezze viszonyunkat ehhez az ősi táplálékhoz és a termőföld megőrzéséhez: nála a kenyér kollektív emlékezetet hordozó anyagként jelenik meg, amelyben az élet továbbadásának és fenntartásának archaikus formái sűrűsödnek össze.

Horváth Júlia Mihez kezdjünk ezekkel az évekkel? című dokumentarista projektje az ukrán–magyar határ mentén élő közösségek törékeny élethelyzeteit vizsgálja. A sorozat személyes családi narratívákból kiindulva teszi láthatóvá az elvándorlás, az elöregedés és a közvetlen szomszédságban zajló háború húsbavágó hatásait. Képein a bizonytalanság nem csupán háttérzaj, hanem a mindennapok részévé vált alapélmény, amelyben egyszerre van jelen a változó körülményekhez való kényszerű alkalmazkodás és a helyben maradás gyötrő dilemmája. Az alkotó érzékeny megfigyeléseiből nemcsak egy régió sorsát ismerhetjük meg, hanem az identitás megőrzésének küzdelmes folyamatát is a folyamatosan átalakuló jelenben.

Krász Kíra 2022-ben megkezdett, Re(pepepepe)titív mozgásformák I–IV. című sorozata a banális és időigényes, mégis elkerülhetetlenül funkcionális cselekvések természetét vizsgálja. A fotóalapú akciók és szimbolikus mozgások rögzítésével az alkotó a mindennapi rutin és a szezonális teendők okozta belső frusztrációt teszi láthatóvá – azt az állapotot, amikor az apró kényszerek fokozatosan felemésztik a kreatív alkotásra fordítható időt. A projekt végkifejlete egy különleges fotókönyv, amelyben az összefüggő szekvenciák és a lapozás fizikai aktusa révén maga a befogadó hajtja tovább a „mókuskereket”. Ez az interaktív forma éles reflexió az idő ciklikusságára és a hétköznapi banalitásokban rejlő abszurditásra.

Ladocsi András a fájdalom rétegzett jelenségét járja körül, kutatva mindennapi jelenlétét, megélhetőségét és különböző megnyilvánulási formáit. Az alkotó nem csupán az egyéni szenvedés esztétikájára fókuszál, hanem arra is, hogy ez az alapvető emberi tapasztalat miként válik a személyiségfejlődés és a közösségépítés kikerülhetetlen építőkövévé. Képein azt vizsgálja, hogyan formálja át az embert a fájdalommal való szembenézés és milyen kollektív rítusok mentén válhat a nehézség összekötő kapoccsá az egyének között.

Zellei Boglárka Éva Női lelkiség munkacímű projektje a különböző vallási és spirituális utakat járó nőkkel folytatott mélyinterjúkra és párbeszédekre épül. Az alkotó nem csupán dokumentálja ezeket a találkozásokat, hanem a szöveges vallomásokból kiindulva, saját testét és élményeit mintegy médiumként használva, performatív gesztusokon keresztül teszi láthatóvá a belső tapasztalásokat. A munkafolyamat lezárásaként maga a hordozó, a kinyomtatott fotográfia és a papír is fizikai alakításon megy keresztül, ezzel is hangsúlyozva a rituális jelleget. Zellei és beszélgetőtársai közösen emelik be a diskurzusba azokat a testi-lelki megéléseket, amelyek kultúránk perifériájára szorultak, izgalmas párbeszédet kezdeményezve a szakrális hagyományok és a kortárs spirituális megközelítések között.