A tó mélyére temetett város – Online is megtekinthető Dorothea Lange és Pirkle Jones elfeledett fotóarchívuma

Dorothea Lange neve elválaszthatatlan a nagy gazdasági világválság és a Dust Bowl korszakának ikonográfiájától. Az 1936-os Vándorló anya (Migrant Mother) révén Lange megteremtette a humanista fotográfia azon archetípusát, amely a történelmi krízishelyzetből fakadó egzisztenciális feszültséget és a megrendíthetetlen emberi tartást az egyetemes méltóság és sérülékenység monumentális szimbólumává emeli. Két évtizeddel később, a Monticello völgyének pusztulását látva Lange látásmódja érett, kritikus és mélyen szkeptikus lett. A férje, Paul Taylor szociológus révén szerzett információk, valamint a gát építésén dolgozó fia és testvére beszámolói nyomán Lange felismerte, hogy a háború utáni Kalifornia robbanásszerű népességnövekedéséért és az azt kiszolgáló, gigantikus infrastrukturális projektekért súlyos társadalmi és ökológiai árat kell fizetni. Lange, aki ekkorra már mély ambivalenciával és szorongással szemlélte a városiasodó, indusztrializált „Új Kaliforniát”, a hagyományos rurális közösségek idealizációjában és védelmében találta meg utolsó nagy témáját.

A sorozat, amelyet Jonesszal közösen jegyez, szigorú, narratív struktúrára épül, amely a klasszikus tragédiák dramaturgiáját követi. A kezdeti képek a völgy idillikus, organikus egységét mutatják be: gondozott kertek, virágzó növények, egy bicikliző kisfiú a kutyájával és egy ősz hajú asszony üdvözlő kézfogása. Ez a vizuális retorika nem pusztán esztétizálás; a közösség kohéziós erejének és legitimációjának vizuális bizonyítéka. Ezt követi a dekonstrukció megrázó folyamata. Lange és Jones kamerája kíméletlen pontossággal rögzíti a modernizáció buldózer-logikáját: a kivágott évszázados tölgyfákat, a felgyújtott épületeket, sőt, a temető exhumálását. A projekt a 80 méter magas Monticello-gát és a mindent elnyelő Lake Berryessa képével zárul. Természet kontra kultúra: a természetet „megszelídítő” és felülmúlni akaró mérnöki gőg vizuális mementója ez.

Ez a projekt a 20. század közepének azt a technokrata illúzióját reprezentálja, amely a monumentális infrastrukturális beruházásokkal – így a gátépítésekkel – a természet domesztikálását, sőt „meghaladását” hirdette, figyelmen kívül hagyva a helyi közösségek felszámolásának humán és kulturális árát. Az egykori Berryessa-völgy, amelyet Lange és Jones még halálraítélt, melankolikus és elcsendesedett tájként vizualizált, mára Kalifornia hetedik legnagyobb mesterséges tavává, egyben az állam egyik legjelentősebb vízi bázisává és áramforrásává lényegült át. Ha valaki rákeres a Lake Berryessa kifejezésre, a képernyőt nem Lange-ék társadalomkritikus kompozíciói, hanem a Glory Hole (Morning Glory Spillway) néven elhíresült, látványos mérnöki konstruktum képei dominálják. A völgy morfológiája miatt kialakított, 22 méter átmérőjű tölcséres túlfolyó örvénylő látványa mintegy fedi az alatta elterülő, elsüllyedt múltat. Ami a fotográfusok számára még a táj erőszakos átírásának és a közösség elvesztésének tragédiája volt, az a kortárs vizuális kultúrában látványturizmust kiszolgáló, fogyasztható esztétikai szenzációvá – technológiai spektákulummá – szublimálódott. A csillogó víztükör és a betonmonumentum így kettős zárójelbe teszi a mélyben nyugvó, elfeledett mezőgazdasági múltat.