A fotográfia története lényegében belső feleletek és visszhangok sorozata, amelyben az egymást követő alkotások óhatatlanul érintkezésbe lépnek a múlt képeivel. Erre a felismerésre épül a Los Angeles-i Fahey/Klein Gallery kiállítása, amely eltérően a megszokott kronológiai vagy tematikai felosztástól, kizárólag a tiszta formai rokonság alapján rendezi párba a műveket. A Double Take: Photographs in Pairs című tárlat június 11. és július 18. között látogatható, a megnyitó recepciót pedig a kezdő napon, csütörtökön rendezik meg. A koncepció közvetlen tisztelgés Richard Whelan 1981-ben megjelent, azonos című kötete előtt, így kézzelfogható elméleti horgonyt biztosít a kiállításon látható vizuális kísérlethez. A kurátori rendezés elve szerint az egymástól gyökeresen eltérő korszakokból, kultúrákból és alkotói szándékokból született fényképek tudatos egymás mellé helyezése olyan esztétikai egyezéseket és rejtett struktúrákat fed fel, amelyek az egyedi, elszigetelt bemutatás során láthatatlanok maradnának. A válogatás így elsősorban a testek dőlésszögeire, a terek belső geometriájára, az alakok viszonyrendszerére és a színek használatára koncentrál.
A kiállításon felvonuló több mint húsz fotópár egyik legszemléletesebb példája Walker Evans 1932-es Parked Car, Small Town Main Street című alkotása és Lauren Greenfield 1993-as felvétele, a Mijanou and Friends from Beverly Hills High School on Senior Beach Day. Bár a két mű elkészítése között hatvanegy év telt el, kompozíciós szerkezetük szinte teljesen megegyezik: mindkét kép egy nyitott autó belső terébe enged betekintést, ahol az előtérben helyet foglaló alakok mögött, a háttérben egy másik jármű halad el. Miközben Evans a vidéki Amerika hétköznapjait rögzíti a rá jellemző szikár és tiszta világossággal, Greenfield a dél-kaliforniai jómódú ifjúság világát vizsgálja. A két munka így párhuzamos krónkaként működik, amelyekben a gépkocsi a társadalmi helyzet és az érvényesülés alapvető kifejezőeszközévé válik.
Hasonlóan erőteljes vizuális azonosság kapcsolja össze Nik Wheeler 1968-as, a vietnámi háború idején készült haditudósítását (Don McCullin, Hue, Vietnam) és Tom Bianchi egy hetvenes–nyolcvanas évekbeli, cím nélküli New York-i aktját (Untitled, NYC 079). Mindkét felvételen egy fekvő alak uralja az előteret, miközben a bal válla mögött egy második személy tűnik fel. A formai hasonlóság mögött azonban gyökeresen eltérő jelentésrétegek húzódnak: Wheeler képe a háború feszült és megrázó légköréből származik, Bianchi munkája pedig a Manhattan belvárosára jellemző szexuális felszabadulás intim korszakát rögzíti, még az AIDS-krízis megjelenése előtt. Ez a párosítás megmutatja, hogy azonos képi struktúrák miként bírhatnak teljesen eltérő politikai és érzelmi töltettel. A tárlat gazdag anyagában – amelyben a klasszikusok mellett olyan alkotók munkái is helyet kaptak, mint Diane Arbus, Robert Frank, André Kertész, Helmut Newton, Irving Penn vagy Sam Taylor-Johnson – a látogatók maguk fedezhetik fel ezeket az időtlen formai rímeket.
