Egy elfeledett archívumból került elő az elmúlt évek egyik legizgalmasabb fotográfiai életműve

A fotográfia történetében csak a közelmúltban kapott nagyobb figyelmet az amerikai John Baer életműve, akinek neve évtizedeken át szinte teljesen ismeretlen volt. Noha kiforrott egyéni stílusa és kifejező képi megoldásai a legkiválóbb fotográfusok mellé emelik, a művészeti közbeszédben a mai napig ritkán jelenik meg Baer neve. A nagyobb nyilvánosság előtt eddig szintén kevésbe ismert művész életműve most a Paper Cinema Editions és a John Baer Archive gondozásában kerül a nyilvánosság elé. A The Extraordinary Ordinary – A Memoir in Photographs, 1945–1954 című kötet idén szeptemberben jelenik meg, és a művész fotográfusi vízióját két legfontosabb alkotói ciklusa alapján és korábban soha nem publikált képekkel mutatja be.

John Baer nem tartozik a legismertebb amerikai művészek közé, pedig emberközpontú utcai fényképei, csendéletei és tájakról készült felvételei kivételes, egyenletes minőségű életművet alkotnak. Élettörténete szintén érdekes, mivel semmiféle fotográfiai képzésben nem részesült, 1945-ben magától kezdett el fényképezni, egy fogságba esett német katonától szerzett Leica fényképezőgéppel. Baer a normandiai partraszállásban is részt vevő 644. zászlóalj katonája volt. Első felvételeit bajtársairól készítette, majd a háború utáni Európa és New York mindennapi életét dokumentálta, miközben külső segítség nélkül kitartóan fejlesztette képi kifejezőképességét.

A most előkerült életmű jelentőségét éppen az adja, hogy Baer – a kor kiemelkedő fotográfusaihoz, például Henri Cartier-Bressonhoz vagy Robert Frankhoz – hasonlóan, ösztönösen alakította ki a sarokpontokra épülő vizuális nyelvét. Baer alkotói előrehaladását az is kontextualizálja, hogy ugyanolyan fényképezőgépet használt, mint a kor legelismertebb művészei, bár ő soha nem publikálta ezzel készített fényképeit.

A sokáig rejtve maradt képanyagból összeállított John Baer: The Extraordinary Ordinary – A Memoir in Photographs, 1945–1954 a háború utáni évtized egyik fontos vizuális lenyomata. A 248 oldalas kötetet a Paper Cinema Editions adja ki Yolanda Cuomo művészeti vezetésével, az eredeti fényképek melletti szövegeket pedig Alexa Dilworth írta. Az átfogó album a fényképeket két nagy egységre osztva mutatja be: az egyik az újjáépülő Európát, a másik az ötvenes évek New Yorkját dokumentálja.

Baer európai fényképei elsősorban a kontinens politikai és társadalmi bizonytalanságát rögzítik. A felvételeken megjelennek Amerika-ellenes francia kommunista plakátok, vagy éppen Spanyolországban játékfegyverekkel pózoló gyerekek. Bár a háború utáni időszakra a béke és a fellélegzés hangulata volt jellemző, Baer fényképein érezhető egyfajta utóhatás is: a romok, az ideológiai feszültségek és a társadalmi újrarendeződés nyomai következetesen kísérik végig ezeket a fényképeket.

Baer New Yorkban készült felvételei ezzel szemben könnyedebbek, formailag kísérletezőbbek és játékosabbak. A művész gyakran dolgozott erős árnyékokkal, tükröződésekkel és multiexpozíciós technikával, de gyakran kísérletezett szokatlan nézőpontokkal is. Egy magasból készített felvételen például egy manhattani gyalogos saját megnyúló árnyékával kerül vizuális párbeszédbe, egy másik képen az esőáztatta Lexington Avenue vizes betonján tükröződő alak jelenik meg úgy, hogy a sugárút maga is egyfajta absztrakt képi elemmé válik.

A két nagy alkotói korszakot bemutató album kísérőszövegei kiemelik, hogy Baer esetében különösen figyelemre méltó az életmű egyenletes és magas minősége, amely a legnagyobb alkotók sorozataira jellemző. Bár a művész maga kísérletezte ki, hogyan tud egyedi nézőpontú, kifejező alkotásokat készíteni, a fennmaradt fényképek között alig találni bizonytalan vagy kísérleti próbálkozást. Baer kompozíciós érzéke, fénykezelése és időzítése kezdettől kiforrottnak tűnik, ennek köszönhető, hogy a publikált képanyagot sokan már most az elmúlt évek egyik legjelentősebb „újrafelfedezéseként” emlegetik.

Baer az 1950-es évek közepén váratlanul felhagyott a fotográfiával. Képei csak több évtizeddel később, 1994-ben kerültek elő, amikor fia, Andrew Baer megtalálta a különleges hagyatékot, amely további huszonhét évig érintetlen maradt, mígnem 2021-ben Andrew és felesége, Megan Moynihan nekifogtak a teljes életmű digitalizálásának. Eközben vált nyilvánvalóvá, hogy nem családi archívumról, hanem egy teljes, egységes és rendkívüli fotográfiai életműről van szó, amely annak bizonyítéka, hogy a 20. század vizuális kultúrájának fontos fejezetei még ma is rejtettek lehetnek. A hamarosan megjelenő album Baer munkáin keresztül erre is figyelmet irányít.