A közel kilenc évtizedes időszak alatt az utca rengeteget változott, ahogy az is, mire figyeltek a fotográfusok. Elliott Erwitt képein a humor gyakran egy apró gesztusból vagy egy kutya és gazdája közötti helyzetből bontakozik ki. William Klein az 1968-as párizsi diáktüntetések sűrűjében, Steve McCurry indiai nagyvárosokban dolgozott, Graciela Magnoni pedig különböző országokban fényképezett nőket és lányokat. A hétköznapi jelenetekből idővel történeti dokumentumok lettek: arcok, utcák, mozdulatok és társadalmi helyzetek őriznek valamit abból, milyen volt jelen lenni egy adott városban, egy adott pillanatban.
Az utcai fotográfia története szorosan összefügg a fényképezőgépek könnyebbé és gyorsabban használhatóvá válásával. Oskar Barnack kisfilmes Leica kamerájában 35 mm-es mozifilmet használt vízszintes elrendezésben, ebből született a később szabvánnyá váló 24 × 36 milliméteres képméret. A fotográfus ezzel jóval szabadabban mozoghatott a városban, gyorsan reagálhatott egy gesztusra, találkozásra vagy váratlan helyzetre. A technikai változás egy sajátos munkamódszer kialakulását is segítette, amelyben a figyelem, a türelem és a megfelelő pillanat felismerése alapvető szerepet kapott.
A kiállításon szereplő Matt Stuart ezt meglehetősen hétköznapi hasonlattal írta le a tárlat 2025-ös wetzlari bemutatóján. A street photography szerinte olyan, mint a gördeszkázás: az ember elesik, feláll, újra próbálkozik, amíg végül sikerül a trükk. Julia Baier ugyanott arról beszélt, hogy a fotográfia hidakat építhet emberek között, számára pedig abban is segít, hogy megtalálja a helyét a világban.
