Fényképezőgépe elé a korszak legkiemelkedőbb alakjai ültek: a kortárs képzőművészet óriásai (Roy Lichtenstein, Jeff Koons, Chuck Close, Ed Ruscha), neves építészek (Norman Foster), meghatározó zeneszerzők és előadók (Stephen Sondheim, Vladimir Horowitz), elismert jogtudósok, valamint neves fotográfusok (Brassaï, Elliott Erwitt, Gordon Parks). A felvételek a modellek intim szférájában, saját műtermeikben vagy munkatereikben születtek, ami tiszta jelenlétet és közvetlenséget eredményezett. E környezetben Katz mély empátiára és kompozíciós fegyelemre épülő képi nyelve maradéktalanul kibontakozhatott: a modell és a fotográfus közötti viszony nem tranzakciós, hanem párbeszédes kapcsolattá, a bizalom kompromisszummentes terévé vált. Katz számára a fotózás nem a hírnév vagy a vagyonszerzés eszköze volt, hanem tiszteletadás és önálló alkotói aktus. Azzal, hogy visszautasította a képek piaci áruvá válását, megóvta a folyamat során kialakult sérülékeny bizalmat és elkerülte, hogy alkotói identitását csupán modelljei ismertsége határozza meg.
