Aki senkihez sem tartozott, mert mindenkihez tartozott: Marilyn Monroe a Peter Fetterman Galleryben

A Santa Monica-i Peter Fetterman Gallery Marilyn Monroe: A Silent Life (Egy csendes élet) című kiállítása arra tesz kísérletet, hogy a 20. század leginkább kisajátított, legtöbbet vizsgált és legtöbbször újrakonstruált arcát ne a bulvár és a tragikus életrajz felől, hanem a tiszta fotográfiai diskurzus felől közelítse meg. A kiállítás tétje óriási: képes-e a fotográfia dekonstruálni azt a mítoszt, amelyet alapvetően maga hozott létre? A tárlat anyaga mögött felsejlő magányt és a tömegkultúra általi kisajátítást magának a színésznőnek a szavai foglalják össze leginkább, aki pontosan értette saját kanonizációjának természetét:

A kiállítás gerincét a korszak legfontosabb fotográfusai – köztük Eve Arnold, Henri Cartier-Bresson, Elliott Erwitt, Bert Stern, Allan Grant és Lawrence Schiller – munkái adják. Ez a névsor önmagában is a fotótörténet aranykorának reprezentációja, a tárlat alapvető feszültsége pedig a megrendezett kompozíció és a látszólag tetten ért, intim pillanat közötti határvonal elmosásában rejlik. A Silent Life emellett reflektál arra a tudatos mesterkéltségre és professzionális pózra is, amely Monroe imázsát oly nagy mértékben meghatározta. A műtermi szeánszok, a magazinfotózások és a konstruált beállítások egy olyan előadóművészt állítanak elénk, aki tűpontos reflexióval reagált a kamerára és valós időben formálta, alakította át önmagát. A kiállítás e két modalitás: a komponált és az őszinte, a teátrális és az intim között mozog. Így fordulhat elő, hogy egy-egy promóciós standfotó váratlan mozdulatlanságot és csendet hordoz, míg egy spontán elkapott pillanat csendes rendezettséget sugároz. Monroe jelenléte mindkét megközelítésben állandó marad: egyszerre ragyogó és megfoghatatlan, teljesen látható, mégis örökre kiismerhetetlen.

Az intim vagy éppen lírai képek között olyan felvételek is helyet kaptak, amelyeket eddig kevésbé ismert a nagyközönség. Míg Philippe Halsman ikonikus, ugró Marilynt ábrázoló fotói a popkulturális emlékezet kitörölhetetlen részei, a tárlat teret enged az olyan atipikus pillanatoknak is, mint amikor a színésznő súlyt emel vagy éppen teljesen hétköznapi módon hamburgert eszik. Eve Arnold képein pedig – a tőle megszokott, közvetlen hangvételben – biliárdozás közben láthatjuk. Arnold finom tónusai és lágy fényei általában is a pszichologizáló attitűdöt erősítik: kiemelik Monroe intellektuális és sérülékeny oldalát, miközben tudatosan ellenállnak a korszakra jellemző tárgyiasító reprezentációnak. A kiállítás kritikai élét éppen az adja, hogy rávilágít: a „mögöttes valóság” keresése a fotográfiában gyakran illúzió. Lawrence Schiller híres, 1962-es Marilyn emerging From Pool (Marilyn felbukkan a medencéből) című munkája kapcsán – amely a Something's Got to Give című utolsó, befejezetlen filmjének forgatásán készült – a fotográfus visszaemlékezéseiből és interjúiból (például a képekből született Marilyn & Me című könyvéből) tudjuk, hogy a „buta szőke” imázsa mögött egy rendkívül tudatos, intellektuális teljesítmény állt. Monroe pontosan tudta, hogyan használja a médiát a stúdióval szembeni harcában, és a fotózás minden pillanatát irányította. Schiller képe a klasszikus hollywoodi csillogás és a modern glamour határvonalán egyensúlyoz; a kompozíció geometrikus letisztultsága és a vízcseppek textúrája a testet szinte szoborrá, absztrakt esztétikai formává emeli. Itt a performer aktív résztvevő, aki pontosan tisztában van a kamera hatalmi mechanizmusaival.

A tárlat csúcspontját – és egyben legmelankolikusabb fejezetét – Bert Stern The Last Sitting (Az utolsó ülés) sorozatának darabjai jelentik. Stern fekete-fehér, rózsás felvételei a divatfotó és az elkerülhetetlen elmúlás különös ötvözetei. A képek textúrája, a papír anyagszerűsége és a fények drámai kontrasztja a múlékonyság mementói.

Ahelyett, hogy éles határvonalat húzna a „valódi” és az „eljátszott” közé, a Marilyn Monroe: A Silent Life azt sugallja, hogy a színésznő imázsa pontosan a kettő közötti feszültségben létezik. Ami kibontakozik, az nem egy egydimenziós narratíva, hanem egy rétegzett portré – egy olyan összetett kép, amely egyszerre tükrözi a mítosz megalkotottságát és az alatta pislákoló belső életet. Fetterman Gallery kiállítása éppen ezért nem adja meg a nézőnek azt az olcsó katarzist, hogy megmutatja az igazi Marilynt. Ehelyett arra kényszerít, hogy a fotográfiát mint a reprezentáció és a reflexió médiumát vizsgáljuk. A képek sora nem egy lineáris életrajzot rajzol ki, hanem a kisajátítás és az önteremtés bonyolult hálózatát. A tárlat legnagyobb erénye éppen ez a sokatmondó hallgatás: hagyja, hogy a képek közötti űrben szülessen meg a jelentés. Monroe valóban a nyilvánossághoz tartozott, de ahogy a kiállítás bizonyítja, a kamera előtti „csendes élete” olyan autonóm művészeti térré vált, amely több mint hatvan év távlatából is ellenáll a végérvényes megfejtésnek.

Aki senkihez sem tartozott, mert mindenkihez tartozott: Marilyn Monroe a Peter Fetterman Galleryben

Következő

Mit nézzünk augusztusban? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

Vadászat a fókuszon kívül – Daido Moriyama kiállításának képei online is megtekinthetők

Negyvenéves dac a Rijksmuseum falain – Ed van der Elsken-kiállítás nyílt Amszterdamban

Retrospektív kiállítással köszönti a C/O Berlin a kilencvenéves Walter Schelst

Hazugsággal kezdődött, legendával végződött: Anton Corbijn 50 éve a kamera mögött