Ex-pozíció – Nádas Péter emlékére (1942–2026)
26 • 08 • 26 Somosi Rita Olvasási idő: 4 perc
Vannak pályák, ahol a toll és a fényképezőgép ugyanazt a megismerést szolgálja: az íróasztal csendje és a sötétkamra fanyar vegyszerszaga nem kizárja, hanem feltételezi egymást. Nádas Péter életműve egyetlen kitartott, mély exponálás volt – a létezés szigorúan pontos lenyomata, ahol a szavak ritmusából és a fény-árnyék összecsapásából születik meg az emberi dráma.
0103
Fotó: © Nádas Péter: A New York Kávéházban, 1962. 23.5 x 18 cm
© Péter Nádas / courtesy Galerie—Peter—Sillem
Nádas Péter 1942-ben, a háborús Budapesten született. A sors korán felnőtté érlelte: gyerekként vesztette el szüleit. Amikor 1958 nyarán, alig tizenhat évesen félbeszakította vegyipari tanulmányait, döntő fordulatot vett az élete:
„Amikor a család végül is reménytelen esetnek nyilvánított, s a nagy kupaktanács tagjai azt javasolták, hogy legyek fényképész, ha már egyszer tanulni nem tudok, az egyik nagybátyámtól kölcsönkaptam egy tüköraknás gépet. Úgy emlékszem, hogy Voigtländer volt, ám meglehet, hogy tévedek és a Voigtländernek nem is volt tüköraknás gépe. Mindenesetre ez volt az első gép a kezemben. Még nem töltöttem be a tizenhatot.”
Az őszt már a fényképészmesterség alapjaival töltötte. A technikai szabályok mögött azonban azonnal megérezte a dolgok mélyebb mozgatórugóit:
„Követtem a nagybátyám tanácsát, miszerint napfényben ennyit, árnyékban annyit, borult időben meg amannyit kell exponálnom. Azt azonban sikerült már első hallásra is megértenem, hogy milyen összefüggés van a rekeszállás, a fény mennyisége, a mélységélesség és az expozíciós idő között. Sokkal többet azóta sem értek.”
A mesterfogásokon túl korán kibontakozott benne egy metafizikus látásmód. Kezdeti portyáin a keresőn át már nem a kézzelfogható tárgyakat, hanem a múló tüneményt kereste:
„Ezeken az első tanulmányi sétákon még megfogadtam nagybátyám tanácsait. A képeken nincsen is semminek sem tisztességes kontúrja, sem tisztességes távlata. De alig telt el néhány hónap, már semmi más nem érdekelt. Nem a tárgyak, amelyeket a kép fogva tart, hanem a fények, amint éppen érintik, megjelölik, kiemelik a térből és fogva tartják e tárgyakat. Nem a tárgy maga, hanem a fény sugara, nyalábja, amint egy tárgyat jellemez. Inkább a fénytörések, a sötét és a világos találkozása, az élek káprázata.”
1961 tavaszán szerzett szakképesítést, ősszel pedig már a Nők Lapja pályakezdő fotóriportere volt. A szerkesztőség forgatagában lelt rá élettársára, Salamon Magda újságíróra is, akivel 1962 tavaszán Pesterzsébetre költöztek. Ott vetette papírra A Biblia című kisregényét – jelezve, hogy a vizuális komponálás mellett a mondatok architektúrája is hatalmába kerítette. A szerkesztőségi évek, a sorkatonaság (1963–1965) és a Pest Megyei Hírlapnál eltöltött idő alatt szociofotói, megrázó portréi és képi kísérletei a korabeli valóság mélyreható dokumentumaivá váltak.
A sajtófotózás világa és a fotográfia megszokott keretei azonban egy idő után szűknek bizonyultak számára. A hivatásos munka és a belső látásmód konfliktusáról így vélekedett:
„Szakmámat később ezért is hagytam el. A fényképészeti divat és a fényképezés uralkodó technikája általában úgy viselkedik, mint a cenzúra. Nem enged át. Hol a saját technikai ismereteim elégtelensége, hol a korszak által felállított akadályok, hol ezen, hol azon buktam át. Hol pedig mind a kettőn egyszerre. Egy idő után túl sok volt a kudarc és felbukás. Más eszközökre kellett bíznom a realitásérzékemet, a képzeletemet és az illúzióimat. ”
0103
Fotó: © Nádas Péter: Gombosszeg, 2019. 06. 15. 22:06. Fine Art Pigment Print, 66 x 50 cm
© Péter Nádas / courtesy Galerie—Peter—Sillem
A hetvenes években eltávolodott a hivatásszerű fotózástól, de a látás művészetét sosem adta fel. Csupán eszközt váltott: az objektív helyett az írógép billentyűivel rögzítette a világot, a képkivágás precizitását átültetve a próza szövetébe. Olyan monumentális alkotásokkal írta be nevét a világirodalomba, mint az Emlékkönyv vagy a Párhuzamos történetek. Prózájában mindvégig érezhető maradt a fotográfus tekintete: írásai úgy hatnak, mint a gondosan kimerevített pillanatok sűrített kompozíciói.
A szavak és a képek világa folyamatosan termékenyítette meg egymást. Az olyan kötetekben, mint a Valamennyi fény (1999) vagy a Saját halál (2002), a vizualitás és az írás elválaszthatatlan egységgé forrt össze. Csendéletei és portréi a gombosszegi elvonultságban nyerték el végső értelmüket: a kertjében álló körtefáról készített sorozata az elmúlás megrázó mementója lett. A technológia változásaira is nyitott maradt: a kétezres években már okostelefonnal rögzített klasszikus szerkezetű vizuális motívumokat.
Fotókultúra iránti elkötelezettségét jelzi, hogy 1999-ben ő avatta fel a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtárat. A Berlini Művészeti Akadémia tagjaként gombosszegi műterméből figyelte a világot, miközben gazdag fotográfiai öröksége – a 2012-es kiállítást követő adományozás révén – a Petőfi Irodalmi Múzeumban talált otthonra.
Nádas Péter eltávozott, de a fények, amelyeket elkapott, velünk maradnak. Megmutatta, hogy a létezés titka a sötét és a világos találkozásánál rejtőzik, s írásaiban és képein az élek káprázata mindörökre fennmarad.
Az írásban szereplő idézetek forrása: Nádas Péter: Valamennyi fény, Budapest, 1999.
