Az alkotópáros fotófilmjeinek fontos komponense az akusztikus és textuális elem: szépirodalmi művekből vett idézetekből és inspirációkból, saját szövegekből álló narráció, valamint a filmhez komponált zeneművek – szintén zenei idézetekkel és hatásokkal – egyszerre irányítják a nézői-hallgatói befogadást, hogy ténylegesen a nézőben szülessen meg a kép-szöveg-zene egységéből fakadóan az adott téma belső érzete.
Capa kalandos sorsával sokat foglalkozott a sajtó, de többnyire csak az alakja köré szövődött számtalan legendát ismételgették, melyekben szinte szétválaszthatatlanul egybemosódott a fikció a valósággal. Ennek kialakításában maga Capa járt az élen, minden jó történetből egy még frappánsabb, még színesebb sztorit konstruált. „Annyira szerette társaságát és saját magát szórakoztatni, hogy egy jó történetből soha nem restellt a maga szája íze szerint egy még jobbat faragni.”
1885-ben önállóan alapított műtermet a Vilmos császár úton. Akkor már három-négy segéddel és több inassal dolgozó szakfényképész volt. Ez az időszak a főváros és az egész ország fénykora volt, s 30 évesen Mai Manó is a csúcsra jutott, a gyermekfényképezés egyik legjobb hazai képviselőjének, a szakmai közélet vitathatatlan tekintélyének ismerték el. Szakmai tudásának elmélyítését mindig is elsődleges feladatának tekintette, s hogy ismereteit gyarapítsa, beutazta Németországot, Olaszországot, Franciaországot. Folyton tanult, képezte magát, olvasta a külföldi szaklapokat, könyveket.
Mindig maximális teljesítményre törekedve, mindig a legújabb és legjobb, mások által már kipróbált technikát alkalmazva több fényképi területet művelve egyformán magas teljesítménnyel működött. Különösen egyes városképein – amellett, hogy nagyon pontos képekben hagyta ránk a 19. század utolsó harmadának látványait – a hely sajátos atmoszféráját tükrözve képes volt művészi rangra emelni a városfényképezést. A lényeget fogalmazta meg Lugosi Lugo László a múltunk elidegeníthetetlen részét alkotó hagyatékról: „Klösz György a 19. század pillantása.”
Veress Ferenc talán a legsokoldalúbb fotográfusunk, a 19. századi magyar fotográfia legkiemelkedőbb egyénisége, a fényképezés szinte minden területén nagyot alkotó, univerzális fényképész, a fotográfia elméleti és gyakorlati, tartalmi és technikai, szervezeti és társadalmi kérdéseivel komplex módon foglalkozó alkotó volt.
Az évek során egyértelművé vált, hogy Alfred Stieglitz sokkal több volt, mint a kamera nagy mestere; a reneszánsz ember sokrétű képességeivel rendelkezett: zseniális fotográfus, kiadó, író, galériatulajdonos és kiállításszervező, karizmatikus vezető a fotográfia és a művészet világában. Oly mértékben hatással volt a fotográfia alakulására, hogy munkásságának köszönhetően szakítva a festészetutánzással a fotográfia a huszadik század egyik fő művészeti ága közé emelkedett.
Kepes Györgyöt világszerte a leghíresebb magyarok között emlegetik, a fotográfiát is magába foglaló fényművészet legelismertebb, egyik legnagyobb hatású nemzetközi tekintélye volt. A legtöbb vizuális művészet köszönhet valamit neki és tanainak. Könyvei és alkotásai hidat vernek a 19. és a 21. század művészete között.
Írásomban a képalkotás és vizuális ábrázolás szélesebb kontextusában vizsgálom a témát illetően a leggyakrabban felmerülő dilemmákat, egyfajta kezdeti betekintőként, mely kérdéseket fogalmaz meg, nézőpontokat villant fel, amik természetesen a fotóalkotás területére is erősen kihatnak. Ezeket érintve mi is beszámoltunk Boris Eldagsen 2023-as díjnyertes AI által generált képéről felmerülő kérdésekről, vitás pontokról, így az eset kitűnő illusztrációnak is tekinthető.
Palatin Gergely világa az élet nehéz és derűs oldalának megmutatásával együtt harmonikus kerek egész. Kincses Károlyt idézve: „A képek szépek, egy rendezett, önmagával tökéletes harmóniában élő világot mutatnak. Ilyen fotókat csak az tud csinálni, akinek fejében, lelkében hasonló rend, békesség és harmónia uralkodik. … Így hozott létre egy olyan fotográfusi életművet, melynek ismerete nélkül … nem lehet alapos magyar fotótörténetet írni.” Szépen komponált képei mindent elmondanak személyiségéről és az életről való felfogásáról.
Gyenes Zsolt felteszi a kérdést, mik a határai a fotográfiának, egyáltalán, mit nevezhetünk annak a 21. században. A kérdés művészeti szempontból, szerintem irreleváns, technikai szempontból viszont alapvető. Végső soron a mű önmagáért szavatol, bárhogyan is jött létre, és teoretikus szempontból ez a folyamat a leglényegesebb. Attól függ mire helyezzük a hangsúlyt.
Divald Kornél, a 19-20. század fordulóján az akkor szinte még ismeretlen, felfedezésre váró régió, Felső-Magyarország legjobb ismerője volt. A Felvidék fáradhatatlan kutatója, főként középkori és reneszánsz művészeti emlékeinek forrásértékű dokumentálója volt, akinek művészettörténeti, topográfiai gyűjtőmunkája során készített fényképfelvételei nélkül a Felvidék számos művészeti emlékéről azok pusztulása után nem alkothatnánk semminemű képet.
„Sorsa, minden tevékenysége összeforrott a nyomdával, a magyar nyomdaművészettel.” – mondta Kass János Lengyel Lajos 1979-es miskolci kiállítását megnyitó beszédében. Lengyel egy személyben volt fotóművész, tipográfus, könyvművész, a modern magyar alkalmazott művészet egyik kiemelkedő képviselője, aki grafikusként, könyvtervezőként gyakran használt fel fotókat, s akinek széles körű tevékenységébe beletartozott a fotográfia művelése is.
Az amerikai feltaláló és üzletember, George Eastman 1888-ban olyan eszközt adott az emberiség kezébe, amellyel örökre megváltoztatta viszonyunkat a képekhez és a képek készítéséhez; a társadalmi hatások jelentőségéről nem is beszélve. Évfordulós írásunk aktualitását a ma 135 éve a rochesteri Eastman Dry Plate and Film Company által szabadalmaztatott első Kodak fényképezőgép adja.
Még az ELTE hallgatói közül is bizonyára kevesen tudják, hogy egyetemük névadója nemcsak a magyar tudománytörténet kimagasló egyénisége, a századforduló egyik legnagyobb magyar természettudósa és művelődéspolitikusa, hanem korának egyik legnevesebb sportembere, európai hírű hegymászó volt, s emellett kiváló fotográfus, sok ezer fotográfia készítője, aki nemcsak tudományága hasznos segédeszközeként használta a fotográfiát, hanem az esztétikai igényű fényképezésnek is hivatott művelője, jelentős fotóművésze volt.
Andrea Torres Balaguer olyan elfeledett színeket hívott életre, amit a japán nyelvben a kinjiki (禁色) fogalma ír le. Léteztek olyan társadalmak, ahol bizonyos színek használatát, kasztokhoz, illetve társadalmi szerepvállalásokhoz kötötték. Ez alól a béklyók alól felszabadulva már bárki viselheti azt a színt, amelyet kíván, az európai kultúrákban.