Képeim kiindulópontjai az internetes archívumok népszerű tájképei. A talált képek olyan transzformáción mennek keresztül, amelyek spontán folyamatokhoz köthetőek és megismételhetetlenek. A digitális képek raszterének és a fotópapír analóg szemcséinek egy felületen való megjelenítésével kísérleteztem.
Hogyan válhat a nosztalgia kapaszkodóponttá egy olyan jelenben, ahol nap mint nap kontrollvesztettséget tapasztalunk az élet különböző területein? Hogy viszonyulunk ehhez a speciális múltidézéshez a virtuális és a valós élet határán? A technológia most vajon ismét forradalmasítani tudja az emlékek archiválásának, a múlt felidézésének módját? Miként tágul a fotográfia médiuma igazodva a korszellemhez?
A fesztivált 1970-ben Lucien Clergue fotográfus, Michel Tournier író és Jean-Maurice Rouquette történész alapították, mára pedig Európa egyik legrangosabb fotó-eseményévé nőtte ki magát. A rendezvény nagy mértékben hozzájárult a fotográfia egyenrangú művészeti ágként való elismertetéséhez.
A Capa Központban látható kiállítás egy egész életen át tartó utazás tájait jeleníti meg, országokat, ahol Nicolás Muller élt. A tárlatot százhuszonhat, többségében ez idáig még nem publikált kép alkotja, amelyek az 1930 és 1967 közötti időszakban készültek.
Láthatóvá tehető-e a múló idő, összeköthető-e a saját, szubjektív időérzékelésünk objektív időegységekkel? Az ember személyes, belső időészlelése a külvilágtól elvonatkoztatott, és csupán az átélt események, élmények határozzák meg tempóját, dinamizmusát. Ezzel szemben az objektív idő, egzakt időintervallumokkal mérhető. Szinkronba hozható-e ez a két idősík?
Modotti egyszerre volt fotográfus, forradalmár, kommunista harcos, politikai menekült, később pedig a Nemzetközi Vörös Segély tagja. Életvitelében és fotóiban is képviselte azt a hozzáállást, miszerint a nőknek is aktív helye és alakító ereje van a társadalmi és politikai életben. Művészetében is a társadalmi igazságosságért küzdött, esztétikai eszköztárának és látásmódjának hála, a propaganda művészetet teljes mértékben elkerülte.
Az ösztöndíjprogram második évében a Maga ura című fotósorozatom folytatásán dolgoztam. A célom az volt, hogy valódi alternatívákat mutassak be, hogyan lehet vidéken, illetve a klasszikus mezővárosok agglomerációiban környezettudatos gondolkodású családi vagy kistermelői gazdaságot alkotni különböző mezőgazdasági technológiákkal.
Az esemény első kiadását 1998. június 16-án rendezték meg Madridban, azzal a kiemelt céllal, hogy a fotográfia is fontos helyet kaphasson a kulturális közintézményekben, valamint, hogy a galériák és a fotóművészet platformjainak munkája még láthatóbbá váljék, nemcsak a szakmai közönség számára.
Hocks a kézzel festett nagyméretű fényképein ábrázolt tragikomikus világoknak egyszerre szereplője és alkotója is, ahol a saját maga által létrehozott beállításokban a szinte szürreális feladatokkal és környezetekkel szembekerülő középkorú férfi szerepét tölti be.
A sorozat különböző elemei – az egyes iparvárosok tájképei, valamint portrék fiatalokról, akik már nem folytonos haszonélvezői az iparváros ethoszának – mozaikként épülnek egymásra, hiszen a jelenkori kihívásaik és jövőképük az üresen kongó gyárak és telepek szellemével találkozik.
A Heart & Cherry elegáns budai terében a két művész képei akár egy alkotó több különböző sorozatának is tűnhetnének, amelyeket csak közös és valószínűleg régiósan jellemző koncentráltságuk rendez egy kiállítási anyaggá.
A fesztivál idei hívószava a „közösség” lett, a különböző tárlatok és események pedig a következő kérdésekre igyekeztek választ találni: milyen értékek köré és hogyan hozzuk létre közösségeket a 21. században, és azok milyen szerepet töltenek be az életünkben? Bár a programok kidolgozásának megkezdésekor még más érzelmi töltete volt, a közelmúlt olyan eseményei, mint például az orosz-ukrán háború még aktuálisabbá tették ezeket a kérdéseket, hiszen a különböző egyesülések kulcsfontosságúvá váltak a válság túléléséhez.
Ahogy a fesztivál honlapján is olvashatjuk: az idei rendezvényen bemutatott művek a fókuszpontok áthelyezésére ösztönöznek, új perspektívákat nyitnak a világra, amelyben élünk, a múltra, amelyet örököltünk, és valami teljesen újnak a határára vezetnek bennünket.
A 2021-es Pécsi József ösztöndíj során a „Do You Accept Cookies?” sorozatomat folytattam, aminek a központi témája a legújabb technológiai eszközök, a közösségi média és a megfigyelői kapitalizmus működésének vizsgálata. Elsődleges eszközöm az arcfelismerő rendszerek megismerése és kijátszása, mivel azok az emberi identitás egyik legelemibb részét analizálják.
A klasszikus stílusban megfogalmazott sorozatai korunk legfontosabb problémáival, a globális felmelegedés veszélyeivel, illetve a megváltozott magyarországi viszonyok közötti új élet- és gazdálkodási stratégiákkal foglalkoznak.