Eltűnt, megkerült maori tetoválások

Jó pár hír- és egyéb portál közölt májusban cikket egy Michael Bradley nevű új-zélandi fotós Puaki nevű projektjéről. Vezérgondolatuk, hogy a 19. századi kollódiumos nedves eljárás anno láthatatlanná tette, eltörölte a maori őslakosok identitásának fontos elemét, a tā moko nevű jellegzetes, módszerét tekintve is speciális - tű helyett kis vésőt használnak -, tetoválást. Amiből következik, hogy a fototechnika a gyarmatosítás öntudatlan vagy tudatos eszköze volt. Ami részben, és kicsit másképp igaz.

Bradley projektjéről eredetileg 2018-ban jelentek meg híradások, szeptemberben nyílt Puaki kiállítása kapcsán, amelyen tetovált maori emberekről digitális fényképezőgéppel és kollódiumos nedves eljárással készített képpárokat mutatott be. A kollódiumos képeken a tetoválások nem látszanak.

Az eljárás gyanúba keveredésének fizikai alapja, hogy a nyersanyag érzékenysége nem fedi le a teljes színtartományt, az UV tartománytól a kék, esetleg zöld színig érzékeny, de azt világosnak képezi le, így a kék tetoválások fehér bőrön erős fényben el tudtak tűnni, ahogy a korabeli tájképeken sem látszanak az égen a felhők.

Teljes igazság azonban az, hogy az eljárás 1850-es évekbeli felfedezése után a fotográfusok viszonylag gyorsan nagy jártasságra tettek szert abban, hogy különböző világítási- és laborálási módszerekkel tágítsák, esetenként pedig kiküszöböljék a technika egyes korlátait, hiányosságait.

A helyzet így árnyaltabb, mint ahogy azt Bradley, és őt követve a média tárgyalja, hiszen számtalan példáját találjuk a Museum of New Zealand Te Papa Tongarewa-ban, azaz az új-zélandi nemzeti múzeum digitalizált fotógyűjteményében a nedves kollódiumos eljárással készült képeknek, amelyeken jól láthatók a maori tetoválások. A 19. századi fotósok a kolonializálásnak egy sokkal szofisztikáltabb, gazdagabb vizuális eszköztárát mozgatták, mint például a modellek európai ruhákba és pózokba öltöztetése, emellett vagy ennek ellenére: egzotikumuk, vad jellegük minél erőteljesebb kihangsúlyozása stb., mint a törzsi jelek puszta eltüntetése.

Az American Photographic Company egyik nevezetes és enigmatikus fotósa, John McGarrigle odáig ment, hogy sok esetben az alkalmazott fototechnika hibáját utólag, a képre való rajzolással, festéssel javította, azaz erőteljesen kiemelte az adott modell tetoválását.

Bradley fotói ilyen értelemben pusztán úgy tesznek, mintha az alkalmazott technikába kódolt hibát mutatnák fel, abból súlyos következtetéseket vonva le, de nem próbálják meg a meglévő, áthagyományozódott számtalan fotográfiai gyakorlat elsajátítását, amellyel a hibák egy része kiküszöbölhető. Amivel pedig az európai gyarmatosító tekintet egy sokkal reflektáltabb bemutatásához és elemzéséhez lehetne eljutni.

(Köszönöm Varga Tamás fotográfusnak a kollódiumos nedves eljárással kapcsolatos szakmai tanácsait.)