100 galamb egy helyen, az installáció?

2001-es hír, hogy a londoni Eyestorm Gallery, Painting-By-Numbers című kiállításán egy bizonyos Emmanuel Asare, takarításért felelős munkatárs akkurátusan összeszedte és kidobta Damien Hirst installációjának egy részét. Asare-ét nehéz lenne hibáztatni, hiszen az installáció megsemmisített eleme cigarettacsikkekből, üres sörösdobozokból és félig teli kávéspoharakból állt, amely a művész intenciója szerint az alkotó műtermére, takarítói szempontból viszont a galériában rendezett előző esti partyra utalt. Az eseten állítólag maga Hirst is rendkívül jól szórakozott, miközben a szemétből kiválogatva az összetevőket, és egy korábbi fotó alapján helyreállította a műtárgyat. Az eset nem egyedi a kortárs művészet történetében: Gustav Metzger, Tracey Emin és Martin Kippenberger installációival is történt hasonló. Az ilyen esetek már-már közhelyes mivoltát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a képzőművészeti körökben nagy vihart kavart 2017-es Ruben Östlund filmbe, A négyzetbe is belekerült egy ilyen mellékszál. Bizonyos értelmezések szerint, a filmben feltakarított, kavicskupacokból álló installáció Joseph Beuysra utal, akivel Hirstékhez hasonlóan a valóságban is megtörtént ilyesmi. Beuys egyébként mondhatni maga kereste a bajt, hiszen a művészet és az élet közti határ eltörlését hirdette. Az egyik vele készült interjúban úgy fogalmaz a művészet mibenlétét illetően, hogy annak fogalma oly mértékben kibővült, hogy ma már minden hétköznapi (normál) szituáció művészetnek tekinthető.

A ready made és Duchamp óta már nem sok értelme van arról beszélni, hogy mi a művészet és milyen egy igazi műtárgy, hiszen minden az lehet, ahogy a fenti példák is bizonyítják. Legalábbis minden olyasmi, ami művészeti kontextusba kerül, még ha ez meg is nehezíti a befogadó, vagy éppen a kiállításokat karbantartók dolgát.  De mi történik akkor, hogy ha egy nem művészeti szándékkal készült tárgyat mégis annak tekintünk? - teszi fel a kérdést az If I saw that in a gallery I would say, this is art. című kiadvány bevezető szövege. Az artists’ book címe - Ha egy galériában láttam volna ezt, azt mondanám művészet - valójában a kötet sűrített koncepciója. A 122 oldalas művészkönyvben ugyanis egy olyan nagyvárosi fényképgyűjteményt láthatunk, amelynek minden darabja megállná a helyét kortársművészeti kontextusban bemutatva.

A dolog érdekessége, hogy a fényképek készítői maguk is képzőművészek, hiszen kik tudnák jobban eldönteni, hogy mi számíthat művészetnek. Ugyanakkor a gyűjtés publikálása önironikus gesztus, hiszen az utcán készen talált installációkat a most csak gyűjtögető alkotók szerzőként, és objet trouvéként is a kiállítótérbe emelhették volna. Tovább erősíti az intézménykritikai hangvételt, hogy néhány képhez szakszerű műleírások készültek fiatal kurátorok (Don Tamás, Kollár Dalma Eszter, Margl Ferenc, Kovács Kristóf aka. Sajnos Gergely, helyszínelő) tollából, emellett klasszikus szerzőktől származó, művészetről szóló idézetek is segítik a megfelelő értelmezést, mintha csak egy “igazi” kiállítás katalógusát lapozgatnánk.

A könyvben a képek elrendezése ikonográfiai szempontokat követ, így a különböző alkotóktól begyűjtött képek jórészt tematikus blokkokban, az egyes oldalakon egymással párbeszédbe elegyedve szerepelnek. Így például Keresztesi Botond, Kristóf Gábor, Nico Müller és Erdélyi Emese is foglalkozott a belvárosi parkolóhelyfoglalás művészetével, vagyis azzal, amikor a legváltozatosabb anyagokat és eszközöket (létra, bútor, cserépléc, fémek) felhasználva próbálják meg a városlakók egymás tudomására hozni adott közterület bizonyos egységére tartott igényüket.

Az artists’ bookban közreműködők között olyan profi motívumgyűjtők képei is szerepelnek, mint például a Gruppo Tökmag (Kovács Buddha Tamás, Tábori András). A Gruppo által folytatott nagyvárosi régészet projektből számos fanzine típusú önálló kiadvány is született az elmúlt években. A folyamat lényege, hogy régészeti eszközök segítségével figyelik meg és rögzítik a városi nyomokat. Kutatásuk keretében foglalkoztak már falba karcolt jelekkel, kommunista jelmondatok maradványaival vagy felismerhetetlenségig rozsdásodott táblákkal is. Ebben a kötetben egy speciális beton virágláda-gyűjtemény szerepel tőlük, amely használaton kívüli, roncsolódott (feltehetően megrongált) objekteket örökít meg.

De szintén járatos a területen Szigeti Gábor Csongor is, aki 2018-ban Top Creatures címmel adott ki 20 példányos fotókönyvet debreceni háztetőkön talált antennákról készített képekből összeállítva. Az antennagyűjtés egyébként nem korlátozódik Debrecenre, vagy akár Magyarországra; a folyamatosan bővülő teljes adatbázis elérhető az Instagramon. Szigeti ebben a kiadványban leereszkedik a föld szintjére, és leginkább a színek és textúrák játékaira épülő képei kerültek be a válogatásba, amilyen például egy kiglettelt házfal, vagy a strandon látható színes törölközők sokasága. Külön csoportot alkotnak a kirakatokról és árusító standokról készült képek, amelyek jobb helyeken és ideális esetben neves dizájnerek keze nyomát viselnék. Itt azonban sokkal érdekesebbek az üres, vagy félmegoldásokkal kivitelezett standok és kirakatok, ahol pont a befejezetlenség, vagy barkácsjelleg okozza a konceptuális művészeti áthallást. A legdirektebben talán Murányi Mózes Márton fotója illusztrálja ezt, amin egy Duchamp palackszárítójához hasonlatos, ám ebben az esetben fröccsöntött műanyagból készült citromsárga palackszárító látható a kirakatban, két címkézetlen üveggel dekorálva, valamint a Pálinkafőzés kézikönyvével szegélyezve.

Az If I saw that in a gallery I would say, this is art. tele van olyan képekkel, amiket nap mint nap bárki láthat Budapest, vagy bármely nagyváros utcáin barangolva, mégsem jutott soha eszébe lefényképezni azokat. A képek egyrészt tükrözik a művészek művészethez és persze a mindennapi élethez való, a hétköznapi emberektől különböző viszonyulását, másrészt pedig arra inspirálnak, hogy legalább pár napig más szemmel nézzünk a nagyváros rendezetlenségére és felismerjük száz galambban a művészeti installáció lehetőségét.