A láthatatlan kohézió

Az Inda Galéria idén másodszorra nyújtott bemutatkozási lehetőséget csoportos kiállítás keretében fiatal fotográfusok számára. Az együttműködés alapja a tavasszal a Capa Központban megrendezett Budapest Portfolio Review, ahol fiatal fotósok elismert szakemberekkel konzultálhattak és kaphattak visszajelzést a munkáikról. A BPR konzultációjának köszönhetően Kozma Zsolt, az Inda Galéria művészeti vezetője elsőként a Hellyel kínált jelentés című csoportos kiállítás alkalmával (amelyről írtunk) Koleszár Adélt, Szabó Lizát és Zellei Boglárka Évát invitálta meg a Király utcai kiállítótérbe. Ennek a kezdeményezésnek a második felvonása a november végén nyílt Variációk a láthatatlanra, amelynek keretében újfent hárman, nevezetesen Bilak Krystyna, A Fehér Vera és Vadászi Zoltán mutatkozhattak be a galériában.

A kezdeményezés ötlete alapvetően előremutató elgondolás: fontos ugyanis, hogy a különböző portfólió-konzultációs alkalmak tovább gyűrűzzenek és új együttműködéseknek ágyazzanak meg. Érdemes azonban azt is hozzátenni, hogy nem minden áron: attól ugyanis, hogy egyes alkotók munkái felkeltik egy kurátor érdeklődését, még nem nyújtanak garanciát arra, hogy ezek együttese össze tud állni egy koncepció mentén csoportos kiállítássá. Hasonló csapdába esik a Variációk a láthatatlanra is, amelynek művészei ugyan mind sajátos látásmóddal alkotnak, műveik együttese azonban nem lesz több egymás mellé installált sorozatoknál.

A kurátori felvetés alapja, hogy a három bemutatott sorozat a láthatatlan megmutatására tesz kísérletet, mindeközben pedig a képalkotás és -értés folyamatát 21. századi módszerekkel értelmezi újra. A téma voltaképp aktuális, hiszen globálisan évente több mint egy billió fotót készítünk és osztunk meg, ezért egyre sürgetőbb, hogy mi magunk is jobban értsük a képalkotó technológiákat, ezek ránk gyakorolt hatásait és legfőképp azt, hogy mire is használjuk a fotográfiát. A kiállítás azonban ezekre csak részben reflektál, és a meglehetősen tágan értelmezett koncepció a kiállító művészek munkáira különböző mértékben tesz érvényes állításokat.

Bilak Krystyna UNSEEN című sorozatában a fotográfia a megismerés eszközeként kap hangsúlyos szerepet. Bilak képei azonban a legkevésbé sem dokumentaristák: fókuszában sokkal inkább saját mentális kép- és értelemalkotó folyamataink állnak. Fotói, melyek a sötétség és fény tengelyének különböző pontjain lavírozva villantanak fel képrészleteket, próbára tesznek minket abban, hogy fantáziánk munkájának köszönhetően hogyan állnak össze a részletek egy kerek egésszé. A jéghegynek csak a csúcsát megmutatva világít rá arra az összefüggésre, hogy bár a fotó valamilyen formában leképezi a valóságot, az, amit mi végül látunk, az sokkal nagyobb százalékban saját gondolati struktúráinkon múlik, semmint azon, hogy mi is szerepel a képen.

Az Inda Galéria függönnyel elszeparált termében, a képalkotó eszközök és a 3D nyomtatás jellegzetes hangja adja az aláfestést Vadászi Zoltán 1/0 című sorozatához, amelyben az alkotó az orvosok által használt diagnosztikai eszközök, mint például a CT vagy az MRI képalkotó módszereiből indul ki. Az alkotói folyamat során Vadászi DICOM (azaz digitális képkezelés és kommunikáció az orvostudományban) elemekből képeket, videókat és 3D nyomtatott objekteket állított elő, sorozatának munkái épp ezért inkább a poszt-fotográfia irányzatához tartoznak, hiszen az általa alkalmazott eljárások nem írhatóak le a klasszikus fotográfiai technika eszköztárával. Hans Belting Képantropológia című munkájában így ír erről a jelenségről: “[...] a poszt-fotográfia arra a virtuális világra is kiterjeszti a képekről való rendelkezés jogát, amelyben e leképezés érvényét veszti. Az általa alkalmazott digitális eljárás egyben intermediális koncepcióval is bír, amennyiben az így készített képek anélkül emlékeztetnek a fotográfia médiumára, hogy annak technikájával készültek volna.” Vadászi, aki az orvosi eszközökkel különböző levegő entitásokat hozott létre, hogy aztán azokat 3D-ben vizualizálja és ezeket szoborként kinyomtassa, világosan követi a Belting által leírt receptet, hiszen esetében a valóság leképezéséről klasszikus értelemben véve egyáltalán nem lehet már szó.

Végül, de nem utolsó sorban, a galéria középső terében kaptak helyet A Fehér Vera munkái, amelyek Bilak és Vadászi munkáihoz képest radikálisan eltérő megközelítéssel operálnak. Míg Fill nothing című sorozatában a fogyasztói társadalom reflektálatlanságát kritizálja a csomagolások eltorzított ábrázolásával, addig hímzett képeibe a varrás gesztusa által igyekszik új jelentéseket csempészni. Így alakul át például az everybody knows című képen egy, a távolban kirajzolódó víztorony egy fej nélküli pucér női test lába közévé. A Fill nothing kritikai hangvételével szemben ezek a manuálisan átalakított képek inkább emlékeztetnek az iskolai osztályfényképek összefirkált alakjaira, diákcsínyek hangulatát árasztva.

Ebből is jól látszik, hogy a három sorozat alkotói attitűdje és témaválasztása nagyon széttartó: míg Vadászi és Bilak munkái vagy a technológiai aspektus vagy a tematika által részben illeszkednek a kurátori koncepció bizonyos elemeihez, addig A Fehér Vera munkáira csak meglehetősen önkényes módon húzható rá ez a köpeny. Ez nem jelenti azt feltétlenül, hogy a három művészi megközelítés közül valamelyik ne lenne releváns, inkább az világos, hogy egymás mellé téve őket nem felerősítik egymást, hanem inkább zavart összhatást keltenek. És bár a kurátori leírás igyekszik hangsúlyozni, hogy ezek a sorozatok eltérő megközelítésben és technikával tárják fel a láthatatlanságot, egy komplexebb kohéziós erő kellene mégis ahhoz, hogy ez a három sorozat ténylegesen csoportos kiállítássá álljon össze.