„…mi lenne, ha csak az érzésre figyelve fényképeznék?” – interjú Bartha Mátéval

A hazai és nemzetközi nagydíjas alkotót Kontakt című munkájának utóéletéről, valamint friss dokumentumfilm-rendező diplomájáról, első filmjéről és legújabb munkáiról is kérdeztük.

A Kontakt című sorozattal nyertél az arles-i fotófesztiválon. Mi a Kontakt története, hogyan született az ötlet és hogyan materializálódott, miként jutott a csúcsra? Történik még vele valami?

Abban az évben a Színház és Filmművészeti Egyetemen (SZFE) megkezdett dokumentumfilm-rendező szakhoz kerestem diplomafilm témát. A közbeszéd részét képezte akkoriban az államilag bevezetendő hazafias nevelés, vele a kadétképzés, vagy például a lőterek az iskolában. Én ezzel kapcsolatban szerettem volna filmet készíteni, kerestem a témákat, pár ötletemet el is kezdtem forgatni. Ezeket aztán abbahagytam, mikor rátaláltam a Honvédsulira, amit a Kontakt mutat be. Az egész az Oltai Katával való konzultációkkal kezdődött, ő akkor tervezte a Golden Boundaries kiállítást a Capa Központban és engem is felkért a részvételre ezzel a katonai témával. Majd ahogy az anyag növekedett és komolyabb lett, végül úgy döntöttem, hogy inkább tovább dolgozom rajta és nevezem a Capa-nagydíjra.

Ha nem nyertél volna ösztöndíjat, két szék közül a padlóra esel?

Igen, de én azon a ponton eléggé azt gondoltam, hogy nyerni fogok. Egy nyarat akkor már végigfényképeztem a Honvédsuliban, volt nagyjából 50 igazán jó képem, így erősen bíztam a sikerben. Pontosan tudtam azt is, hogy ha megnyerem, akkor új versenyhelyzetbe kerülök, ami miatt garantáltan még egy évet fogok vele foglalkozni, tehát sokkal jobbat teszek magammal és az anyaggal is.

És megnyerted, majd a Capa-nagydíj is a tiéd lett. Mit hozott neked a nagydíj?

Egyfelől jó visszajelzés volt arról, hogy amennyit eddig az elmúlt tizenvalahány évben fotóval foglalkoztam, az szerethető, elismertté tud válni. Másrészt nyilván a pénznek is örültem, mert nagyon vicces volt, hogy a MOMÉs Fotográfiai MA végzettségem a nagydíj elnyerésén keresztül hozzásegített ahhoz, hogy fedezzem a dokumentumfilm-rendező szak költségét. A másik a TOBE Galéria, Mészáros Flóra kurátor hozott össze minket Puskás Beával és Opitz Tamással a nagydíj után, én nem kifejezetten terveztem, hogy galériát keressek magamnak. Azelőtt nem igazán foglalkoztatott a képeladás vagy a műtárgyban gondolkodás, bár most, hogy kicsit jobban rálátok, már találok benne érdekes, izgalmas pontokat. Velük beszélgetve hamar felmerült, hogy mi lenne, ha az Arles-i díjra beadnánk a jelentkezést. Gondoltam, miért ne, ha ők segítenek végigmenedzselni, akkor csináljuk, vesztenivalónk nincs! Beadtuk és meg is nyerte az anyag a nagydíjat - akkor már világos lett, hogy éles a helyzet. Mert a Capa-nagydíj is nagy elismerés, de azért Arles-ban megnyerni egy ugyanilyen díjat... Azt éreztem, hogy bolond lennék nem megpróbálni meglovagolni azokat a hullámokat, amiket a Kontakt vetett maga körül. És ez nem úgy értendő, hogy mostantól megerőszakolom magam, elkezdek lázasan fotózni, új projekteket gyártani. Inkább hozzáállást váltottam: azok felé az ajtók felé kell menni, amik megnyílnak, amerre az élet a legkevesebb akadályba ütközik. Én nem tartom magam dedikált fotósnak, de filmesnek sem - csak annyit várok el mindkét dologtól, amennyit épp belátok.

Akkor minek tartod magad?

Vizuális kreatív alkotónak. Ha tapasztalati módon végignézem az elmúlt tizenvalahány évemet, azok jellemzően mind vizualitással kapcsolatos kreatív dolgok. Vagy fényképezek, vagy operatőrködöm, vagy rendezek, vagy szerkesztek. A VS.hu-nál és az origo.hu-nál is dolgoztam sokat, sajtóban, alkalmazott vonalon, dokumentumfilmeken. Itt az arány mindig változott kreatív és szakmai relációkban. Egyik héten szakmai szerkesztői dokumentumfilmet készítettem, másik héten elszállt kísérletező videoklipet az öcsémnek, aki zenész. Alapvetően a munkám „lens-based” központú dolog, ez fűz össze mindent. Ha ott vagyok egy dokumentumfilm-fesztiválon, azt mondom magamról, hogy filmrendező vagyok, ha pedig ott vagyok Arles-ban vagy a Paris Photón, akkor azt mondom, fotográfus vagyok. Annak van ott éppen értelme. Annyira véresen komolyan viszont ezeket nem szeretném venni, mert ha kötelező valami, az görcsössé válik.

A „lens-based” mellett dokumentarizmus-alapú is nagyjából minden, amit csinálok. Filmben és fotóban is kevés nálam a megrendezettség, inkább talált dolgokkal foglalkozom. A témákra való rátalálást rendkívül jól inspirálja az alkalmazott munka. 2018-ban az RTL Klubon futott egy fenntarthatósági kérdéseket tárgyaló sorozat. Itt operatőrködtem, kézzel fogható dolgokat csináltam: beülni az autóba, elmenni interjúra, vágóképeket készíteni, de miközben ez történt, iszonyatosan jó helyeken, nagyon jó témákat láttunk. A legújabb sorozatomhoz egy csomó új helyszínt találtam ott. Hozzák egymást ezek a dolgok máshol is: az SZFE-n készült diplomafilmem főszereplőjét a Kontakt készítése közben találtam.

A Kontakt még mit hozott neked Arles után?

Igazából ez egy díj, amit az ember be tud írni a CV-be, a díj fémjelzi az anyagot. Utólag a Kontaktot még egyszer kiválasztották és elvitték Kínába, az arles-i fotófesztivál testvérfesztiváljára, a Jimeji-re. Ez azt hozza magával, hogy nagyon sokan látták.

Ez a siker visszahat a filmes szakmára?

Nem. Ez a fajta átjárás inkább egzotikus tényező. Számít, mert az izgalmas, hogy valaki egy másik művészeti ágon belül elért valamit, de ez inkább afelől biztosíthatja a felkérőt, hogy én úgy általában képes vagyok letenni az asztalra dolgokat. Direkt átjárás nem nagyon van, mert ezek a területek nem nagyon ismerik egymást. Valaki, aki képben van a dokumentumfilm világában, ismeri az összes sorozatot, csatornát és platformot, annak fogalma sincs arról, hogy mi a Paris Photo vagy mi Arles.

Pedig a fotónak elég sok köze van a dokumentumfilmhez.

Naná. Persze, nagyon sok köze van hozzá, csak ez nem nyilvánvaló. Aki mindkettőt űzi, annak nyilvánvaló, de kívülről nem. Pusztán egy képsorozat miatt senkit nem fognak megkérni dokumentumfilmrendezésre. És ez rendben is van, mert ha valaki a fotóban érzékeny és alaposan dolgozik, az még nem jelenti azt, hogy filmes gondolkodásban, szerkesztésben vagy gyártási elvben is megállja a helyét.

Mi a markáns különbség?

Leginkább a történetmesélés jellege, a szerkezete, és a közönség.

Az fontos.

Igen, nagyon más a közönség. A film lineárisan mesél. Zárójelben jegyzem meg, hogy a mai televíziózás és a Netflix pont ezt a linearitást borítja fel: otthon tudsz nézni egy filmet, bármikor le tudod állítani, újranézni, ez beleszól a linearitásba és ezért kezdenek más szerkezetűek lenni a produkciók. Alapvetően a film egy lineáris mesélés, ahol az ember a moziban például rá van kényszerítve, hogy végignézze. Ma már a tévé is más, mert ott is úgy gondolkodnak, hogy ha a közepén kapcsolod be, akkor is izgalmas legyen. A moziban képről képre, jelenetről jelenetre kell a nézőt kézen fogva végigvinni valamin. Egy fotósorozatba, még ha könyvben is van tálalva, bele lehet lapozgatni, a végéről az eleje felé haladni, sok vagy kevés időt tölteni vele. Ha ki van állítva, akkor is sokféleképpen lehet megnézni. A fotóknak sokkal inkább kell tudniuk önmagukban létezni. A fotográfiánál a dokumentumfilm jóval didaktikusabban mesél, a szó legjobb értelmében. Én azért is kezdtem el dokumentumfilmmel foglalkozni, mert ott egyértelműbben, konkrétabban lehet mesélni. A fotó sokkal inkább szimbólumok és érzetek mentén mesél. Még akkor is, ha konkrét helyszínen (most a Honvédsuli táboraiban) mesél - és akkor sem arról szól az anyag, hogy hogy néz ki ez a tábor és hány  gyerek van. A fotó kortalanabb dolgokkal operál. Természetesen egy dokumentumfilm sem pusztán az elmesélt történetéről szól, de sokkal szorosabban köthető hozzá. Emiatt más a közönség.

Te miért vonzódsz ehhez a jó értelemben vett didaktikus történetmeséléshez?

Ez egy létfilozófiai kérdés. Inkább arról szól, hogy mit érdemes kezdeni az élettel (nevet). Szerintem szemlélődni kell és intellektuális módon élvezni, elmerengeni a dolgok sokszínűségén, a formák változatosságán. Ezen túlmenően ha valakinek van képessége, energiája és leginkább lehetősége, - és persze van olyan története, amiből más is tanulhat -, akkor csinálja. Nyilván ez hit kérdése, hogy azzal (túlzóan romantikus megfogalmazással) jobbá lehet-e tenni a világot, hogy elmesélünk olyan dolgokat, amik tanulságosak vagy legalább elgondolkodtatóak mások számára. Érzékenyítenek. Én azt gondolom, hogy ez kötelessége azoknak, akik megtehetik. Akiknek adottsága és egzisztenciális helyzete van hozzá. Mindenesetre nekem ez a megoldásom arra a kínzó kérdésre, hogy mit kell kezdeni az idővel és hogyan lehet egy kicsit enyhíteni azt az érzést, az igazságtalanságnak, a lelkiismeret-furdalásnak az érzését, ami a világ szerencsésebbik felében felmerül – ahová magamat és valószínűleg ennek a cikknek az olvasóit is számolom.

Vannak azok a fotók, amik megváltoztatják az emberek véleményét a világról, például a híres vietnámi háborús ikonikus kép a meztelen kislányról (Nick Ut – Napalm Girl, 1972. június 8), vagy vannak azok a narratív fotósorozatok, amik egy konkrét problémát céloznak, tudományosabb módon járnak körül egy témát, több szempontot tesznek egymás mellé - mindezek a sikeres képek a teljes fotográfiának nagyon kevés százalékát teszik ki. Vagy van a sajtófotó, ahol nehéz elvonatkoztatni attól, hogy mennyiben autonóm a kép és mennyiben illusztráció. A képzőművészeti fotó vagy a fotóművészet pedig hajlamos arra, hogy finom gondolatokkal, érzésekkel, szimbólumrendszerekkel dolgozzon. Mindez intellektuálisan nagyon izgalmas és jó ezzel játszani, jó ebben alkotni, ebben a világban élni, feltöltődni és gondolkodni rajta. De annyira szűk közeget tud megszólítani, hogy egy olyan ember számára, akinek a célja az érzékenyítés, ezek a platformok igazából haszontalanok. Vagy mert ismert sztereotípiákat erősítenek meg, vagy azért, mert túl bonyolultak, magas röptűek ahhoz, hogy szélesebb közönségnek szólhassanak. Sokszor ráadásul nem is az a céljuk, hogy beszéljenek egy problémáról. Ez egy támadható vélemény, amivel kapcsolatban szívesen hallok ellenvéleményt.

Például Arles-ban is láttam olyan kiállítást, ahol konkrétan az ember szeme előtt változnak közhellyé, művészeti téma ugródeszkává, design-termékké egyébként nagyon súlyos globális problémák, amiket akár meg is próbálhatnánk megérteni, vagy próbálhatnánk velük szembesülni. Jó lenne, ha valaki meggyőzne ennek az ellenkezőjéről.

Ezzel szemben egy dokumentumfilm-fesztivál vagy vetítés mindig több civil érdeklődőt és érintettet vonz. Valahogy másképp működnek a filmek: ott vannak a készítők, megszólalnak a szereplők, beszélgetés alakul ki, máshogy viszonyulnak az emberek a filmekhez, számomra ez egy közvetlenebb viszony. A hátránya viszont az, hogy az alkotás a film esetében sokkal szigorúbb szabályok közé van szorítva, az embernek kevesebb művészi szabadsága van.

Talán kevésbé autonóm?

Nem, ez nem igaz, nagyon sokféle dokumentumfilm van, amiben masszívan benne van a rendező – akár a kamera előtt, akár a hangja, vagy akár ahogyan a személyes fotósorozatokban is, konkrétan megjelenik az alkotó. Számos ága van: kísérleti, lírai, megfigyelő dokumentumfilm – ezek kevésbé ismertek a széles közönség számára, és ez megint csak feltételez egy szakmailag kissé avatottabb közönséget. Formájában mégis alkalmasabb arra, hogy többeket megszólítson. De abban igazad van, ha nagy arányokat nézünk, valóban kevésbé autonóm a film, már csak azért is, mert valószínűleg csapatban csinálja az ember. Sokkal több pénzből, mint amennyibe egy fotósorozat kerül, és onnantól kezdve, hogy pénzt és gyártót kell találni hozzá, ezek mind olyan hangok, akik aztán bele fognak szólni és formálják az eredményt. Ez az ára.

2019-ben végeztél az SZFE-n, dokumentumfilm szakon. Mi a diplomafilmed?

A címe Szél viszi. Egy lányról szól, aki a Kontakt sorozatban bemutatott Honvédsuliba járt. Ő egy nagyon rossz körülmények között felnövő lány, akit gyerekkorában elválasztottak az anyjától, aztán különböző nevelőszülőknél lakott, de közben mindvégig a Honvédsuliba is járt. A film azt az időszakot öleli fel, amikor 18 éves lesz, mentesül a gyámság kényszere alól és eldönti, hogy rendbe tesz mindent az életében. Újra találkozni akar az édesanyjával, munkát és párkapcsolatot szeretne. Visszakanyarodva a dokumentumfilmekre általában: itt is az általános megfigyelése történik a partikulárison keresztül. Egy konkrét történet konkrét szereplője, akivel könnyű azonosulni, átfogóbb dolgokról beszél, mint a saját története. A film központi kérdése az a mítosz, hogy erővel, akarattal áthidalhatók-e az örökölt életminták. A dokumentumfilmben és a fotográfiában is az a szép, hogy van benne valami, ami tovább dolgozik az emberben, egy kicsit tovább kell leásni, s ez megdolgoztatja a nézőt.

Ezt a filmet lehet látni valahol?

Ez egy probléma. A dokumentumfilmeknek nincsen igazán jó platformjuk, a moziban most lement pár magyar dokumentumfilm, tehát léteznek olyanok, amik áttörik a határt, mert azt érzi róluk egy mozihálózat, hogy megtérül. Az enyémhez hasonló rövid doksik viszont jellemzően fesztiválokra szorulnak. Ez a film is a legutóbbi, 16. Verzión volt bemutatva, ahol egyébként a Legjobb diák- és elsőfilm díját kapta. Egyéb fesztiválokon is éppen válogatás alatt van, nincs fix dátum, de remélem, hogy itthon és külföldön is hamarosan látható lesz. Amikor már lefutottak a fesztiválok, néhány év múlva online elérhetővé teszem.

Mivel foglalkozol most a Kontakt hatalmas sikere és az SZFE után a fotográfiában?

A Kontaktot nem fényképezem már tovább, ez biztos. Lehetséges, hogy lesz belőle könyv, tárgyalok egy kiadóval, de minden képlékeny. Van egy elkezdett új anyagom, aminek még nincs címe. Nagyon meghatározó, hogy a következő tíz hónapban lesz egy komoly filmes munkám, amiről egyelőre nem mesélhetek részleteket. Abban viszonylag biztos voltam, hogy egy Kontakt-súlyú munkát azonnal nem tudnék és nem is szeretnék készíteni. Most visszatérnék egy másfajta, nyugodtabb alkotáshoz a fotográfiában, ami utoljára a MOME után történt velem. Akkor jó pár évig csak időtöltésként hétvégente fényképeztem az utcán és nem szántam az egészet sehova, csak a nonrelevant című blogomon gyűltek ezek a képek, de később abból az anyagból könyv lett.

Azt érzem, hogy kicsit ismét hátradőlhetek és fényképezhetek úgy, hogy egyszerűen jól essen, és arra figyeljek, ami emberként érzelmileg megmozgat. Ami mozgat, az a bizonytalanság és szorongás, az az ökológiai válság, ami ma egyre inkább evidenciává és közbeszéddé válik. Az emberiség globális kétségei azt illetően, hogy jó-e az, ahogyan eddig éltünk.

Érdekes ez a pszichológiai helyzet, mert befolyásol engem és mindenkit. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha csak az érzésre figyelve fényképeznék?  Korábban nem volt annyi magabiztosságom, hogy elhiggyem, elég így dolgozni, hogy az én személyem képes összekötni az egészet. Ha viszont elfogadom, hogy igazán fajsúlyos anyagot nem fogok tudni hirtelen újra legyártani, akkor kellemes alkotófolyamat vár rám. Ez valahol önkísérlet is: mi van akkor, ha egy kicsit megengedőbb helyzetből fényképezek. Biztos, hogy amikor már van elég jó fényképem, egy jó szerkesztéssel észreveszek majd mintázatokat, amik alapján egészen konkrét témára le tud szűkülni az új sorozat. Már van pár potenciális keret-ötletem, de egyáltalán nem akarom magam sürgetni. Hogy igazán jó anyag legyen, annak az a záloga, hogy ne próbáljak az elvárásoknak megfelelni.