Mindennapi szorongásaink horizontja

Az idei év egyik legaktuálisabb kiállítását láthatjuk e hét végégig a Budapest Galériában, Eddig minden rendben címmel. A tárlat eredetileg áprilisban nyitott volna, de – sok más intézményhez hasonlóan – a koronavírus-járvány miatt ez az intézmény is bezárásra kényszerült. A tárlaton található munkák mindennapi szorongásainkat, a munkából fakadó kiégés és a teljesítménykényszer jelenségét vizsgálják. A kiállítás előkészítésekor senki nem gondolta volna, hogy a 2020-as évünket elviszi egy világjárvány, ami sokak számára a mókuskerék leállítását jelenti, ugyanakkor újfajta szorongásokat szül. A kivételes kiállításról ezúttal rendhagyó módon ketten írtunk cikket.

Ahogyan arra a kiállítást megnyitó Horváth Bence[1] rávilágított, a konstans szorongás és a stressz hátterében a munkához való viszonyunk megváltozása áll. Nemcsak a tömegével megjelenő értelmetlen munkák miatt, illetve nemcsak azért, mert nincsenek már kész karrierutak vagy szakmák, csak elsajátított skillek és határozatlan idejű projektek, hanem mert önmagunkat, a kreatív ötleteinket, energiáinkat és figyelmünket is áruba bocsátjuk az új típusú, úgynevezett immateriális munkatípusokban, melynek következtében a munka és a szabadidő között sokszor elmosódnak a határok. S ugyan azt várnánk, hogy örömöt érezzünk a munkavégzés közben, ennek viszont nem tudunk eleget tenni, így a kiégett énünket és önmagunkat zárjuk csapdába. Hasonló problémakörrel – az értelmetlen munkák elszaporodásával és azok következményeivel – foglalkozik épp a napokban elhunyt amerikai antropológus David Graeber a Bullshit Jobs: A Theory című könyvében, vagy egy másik sikerkönyv írója, a dél-koreai filozófus, Byung-Chul Han A kiégés társadalmában. A mindennapjaink során egyre több cikket olvashatunk az eredeti szakmájukból kiégett, önszántukból pályát módosító emberek történetéről. Szóval fogalmazhatunk úgy is, hogy a probléma abszolút aktuális.

Bár arról nem ír sem Horváth Bence, és a kiállítás sem tematizálja, de a stressz negatívként értékelése egy technokrata szemléletet is tükröz, amely az embert azonosítja a géppel, és teljesítménycentrikus szemléletben csak arra koncentrál, hogy a stressz gátolja a hatékonyságot és a teljesítményt. A közbeszédben is negatívként szokták emlegetni a stresszt, pedig a tudomány megkülönbözteti az „eustresszt” (hasznos stresszt) és a „disstresszt” a (káros stresszt)[2]. A stressz ugyanis elsődlegesen egy védekezési mechanizmus a külső támadások ellen. Az élővilágban a stresszre többféleképpen reagálnak az állatok, ahogyan rámutat J. Fraudin „A stressz intelligenciája”[3] című könyvében és ezek a reakciók az embereknél is megfigyelhetők. Az állatok jellemzően vagy menekülni próbálnak, vagy ellentámadásba lendülnek, vagy mozdulatlanná dermedve halottnak tettetik magukat. Ugyanakkor amíg az állatoknál ezt ténylegesen egy életet fenyegető külső inger váltja ki, addig az embernél a stressz az esetek 90%-ában belső késztetés nyomán alakul ki. A gondolataink és a kognitív folyamatok ellentmondásossága váltja ki a tipikus menekülési (feladatkerülés, alkoholba menekülés, tévé- vagy számítógépfüggőség, telefonnyomkodás), ellentámadási (látszólag oktalan agresszív viselkedés), illetve inhibíciós (lefagyás vizsgahelyzetben, depresszió) stratégiákat. Ezek közül a teljesség igénye nélkül tematizálja a kiállítás a különböző okokból (munkából, megélhetési nehézségekből) fakadó, stresszre adott válaszreakciókat.

A menekülés és az elakadás viselkedészavarát legszemléletesebben Adelina Cimochowicz Elveszett (2018, videó, 3’36”) című műve mutatja be, amelyben zakatoló vonathangra egy rózsaszín kapucnis alak fut el a kamera előtt a loopolt filmvágásnak köszönhetően folyamatosan jobbról balra haladva az idilli erdős tájban, mialatt a képernyő bal oldalán lentről felfele futó feliratot láthatunk, amely tömör, szinte versszerű monológban tárja elénk a művész saját szorongásait és titkos félelmeit. Míg Cimochowicz másik prezentált (Természetes állapot, 2018, videó, 6’) videójában egy nő suttogó hangját hallhatjuk, amint mindennapos egzisztenciális szorongásokról, félelmekről, a munkához kötődő stresszről, pánikrohamokról, befizetetlen csekkekről beszél. A legbensőbb, kimondhatatlanról tett vallomás alatt egy táncoló idősebb nő mozdulatait szemlélhetjük egy tó vagy folyó partján a szélben, bár a mozdulatai és a természeti háttér ellenpontozzák a vallomás szövegét, de mégse tud az egész jelenség önfeledt örömnek látszani, vagy sikeres menekülési stratégiának. Ugyanakkor nem tudunk elmenni a gondolat mellett, hogy mennyivel rosszabb lenne a létezés, ha a mozgás vagy a tánc mint stresszűző tevékenység nem létezne.

Fraudin szerint ezek a tipikus ösztönös viselkedésminták (menekülés, ellentámadás, inhibíció) azért is jelentkeznek a legtöbb embernél, mert rossz a kommunikáció a kreatív, problémamegoldó, higgadt ítélkezést és tervezett, átgondolt cselekvést irányító prefrontális agykéreg és az érzelmeket irányító limbikus rendszer, valamint az ösztönöket irányító hüllőagy között. Ugyanakkor gyakorlással és tudatosítással javítható az átjárás az agyi területek között. A kiállítás legnagyobb érdeme, hogy a kreatív, gondolkodó prefrontális énünket célozza meg azáltal, hogy nem egy disztópikus világot tár elénk, amelyben az eddig megszokott életvitelünk kilátástalanságával és folytathatatlanságával szembesít minket, hanem megoldási javaslatokat is tesz, az utak sokféleségét mutatva meg. Mindezt ugyanakkor kritikusan, kérdőre vonva teszi meg.

Már a kiállítás címének ellentmondásossága („Eddig minden rendben”) is elgondolkodtató. A kurátori kísérőszövegből kiderül, hogy vállaltan egy idézet idézete, méghozzá a Gyűlölet című film egyik főszereplőjének szavairól van szó, aki egy ötvenedik emeletről zuhanó férfi önmagát nyugtató mantráját meséli el a barátjának, hozzátéve a konklúziót: „de nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés”. A kiállításon bemutatott művek azon az érzékeny határvonalon táncolnak, ami a teljes kétségbeesés, a már úgyis mindegy attitűd és a van kiút hármasságát elválasztja. A stressz okait és a lehetséges kiutakat úgy prezentálja, hogy 1) elgondolkodtat, 2) esztétizálja (ezáltal eltávolítja a közvetlen tapasztalás élményétől) és 3) konceptualizálja (a probléma felismerésével, kimondásával és elismerésével pszichésen már közelebb is kerülünk a megoldáshoz).

A kiutakat ugyanakkor nekünk kell megteremtenünk, és vannak rá a jelenünkben körvonalazódó példák, mint például a slow mozgalmak, a minimalizmus, vagy a városi környezetből való kivonulás, a természetben való kikapcsolódás, a sport, a meditáció vagy a jóga. A slow mozgalom elveihez tökéletesen kapcsolódik Barbora Kleinhamplová és Tereza Stejskalová filmje, a Sleeper’s Manifesto – azaz az Alvók manifesztuma (2014, videó, 11’08”). A videóban résztvevők az alvás fontosságát hangsúlyozzák, miközben az alvás fontossága mellett kiálló szereplők éppen egy alvó embereket ábrázoló életnagyságú fényképén[4] pihennek, rátelepedve és kitakarva azt, amiért kiállnak. A videóban a közbeékelt fényképeken látható alvó emberek időnként teljesen lehetetlen helyszíneken, sokszor egészen nyakatekert pozícióban pihennek mintha az alvás pusztán marginális tevékenység lenne „munkáról szóló életünkben”, nem létfunkció.

Kateřina Konvalinová Gyógyító kapcsolatok: Kellemetlen utazás (2019, videó, 34’05”) című videójának központi részét képezi a jóga nidra, vagy tudatos jógikus alvás vezetett meditációja, melyet a galériában berendezett párnákon kényelmesen és ráérősen végig is csinálhatnak a látogatók. A videó a távol-keleti kultúrák európai kisajátítási folyamatát kérdőjelezi meg, miközben megmutat egy, a nyugati orvosi kutatások szerint is hatékony stresszkezelési gyakorlatot és egy személyes téren és időn keresztüli belső utazást jelenít meg. A kolonializáció kérdéskörén keresztül a jóga szerepe is megkérdőjeleződik, hiszen a stresszoldásra, a bajok orvoslására használva gyakorlatilag integrálódik a nyugat-európai teljesítménykényszer rendszerébe ahelyett, hogy filozófiai és eszmerendszerként a világlátásunkat és a világhoz fűződő viszonyunkat változtatná meg.

A természetbe való vágyódás, a kikapcsolódás, regeneráció – ami Ember Sári Messzevágyók című (2013) nyolc fotóból álló sorozatában is megjelenik – már a romantika óta jelen van az ember életében, csak másfajta funkciót töltött be. Az analóg fényképeken az alakok beleolvadnak a természetbe, mégsem sugárzik át a portrékon az öröm, inkább egyfajta meditatív állapot, amit a víz és a természet zöldes-barnás színei is tovább mélyítenek. A természethez fűződő viszonyunk, ami több munkában is megjelenik, kimondatlanul is bevonja az ökológiai válság problémakörét, anélkül, hogy hangsúlyt kapna ez a munkákban.

Több mű is a víz szimbólumával dolgozik, ami a pszichológiában az érzelmek, a nőiség és a tudatalatti jelképe, a zsidó-keresztény kultúrában pedig a megtisztulásé. Többek között Virginia Lupu Tin Tin Tin (2016), roma boszorkány közösségekről készült dokumentarista fotósorozatában is találunk olyan képet, amin fehérbe öltözött, koszorút viselő lányok végeznek valamilyen szertartást egy kisebb folyó vagy csatorna betonhídján állva. A közösségben való létezés, a közösség megtartó ereje mind Ember Sári, mind Virginia Lupu fotósorozatának egyik központi eleme. Ugyanakkor Lupu sorozata az alternatív tudások jelenségére is rámutat. Kristóf Krisztián Jégtörő (2018) című művében szintén megjelenik a víz motívuma. A selyempapíron organikus alapanyagokból (paraffin, fa, kátrány, köracél, kötél) létrehozott képen egy büszke férfialakot látunk, amint egy másik alakon állva evez, de mintha stagnálna és haladna is egyszerre a figura. A vízben fekvő alakot értelmezhetjük a férfialak énjének kivetüléseként, az aktív és a passzív szemlélődő, a domináns és az elnyomott én rétegeinek együttállásaként, vagy a tudatalattija megszemélyesítéseként. Kérdés, hogy ebbe a stagnálásba (inhibíciós stressz reakcióba) önmagunkat zárjuk-e bele, ahogyan Kristóf Krisztián műve sejteti, vagy a gépek által kitágított határaink estek oly mértékben ponthalmazokra szét, hogy már a posztmodern lelkületünkkel képtelenek vagyunk összefogni, ahogyan ez áttételesen Szemző Zsófia Bizonytalansági elv (2017-18) című kollázs-sorozatából kiolvasható.

A kiállításon több munkánál is dominál az empatikus, női nézőpontból való megközelítés, ami egyrészt magyarázható azzal, hogy az alkotók többsége nő, de megjelenik részben a két férfi alkotómunkájában is. Talán nem véletlen, hogy az öko-feminista mozgalmak a női princípiumokra, a lelki dimenziókra és az anya-természettel való összhangra fektetik a hangsúlyt a teljesítménykényszer, a termelés és növekedés egyedül uralkodó paradigmája helyett.

Ugyanakkor ahogyan Madalina Zaharia és Varju Tóth Balázs rámutatnak a videomunkáikban, még a kreatív, tehát prefrontális tevékenységet megkívánó művészeti szféra sem mentes a stressztől. Zaharia Amikor elfoglalom a jelent (2019, videó, 7’38”) című műve a művészi önreprezentáció és érdekérvényesítés kérdéskörére reflektál. A két performer ruháján és sminkjén keresztül megszemélyesült PowerPoint eszköze olvad egybe a művelődési ház tereivel, rámutatva Amy Cuddy pszichológus a testbeszéd fontosságát hangsúlyozó TED előadásának segítségével arra, hogyan talál visszhangra a szociális hálókon való állandó önperformanszaink kényszere a kultúra, mint eladható tőke intézményrendszerével.

Varju Tóth Balázs Askholia című (2020, videó, 14’57”, 16’38”, 16’06”) három-csatornás videoinstallációjában, fiatalok beszélnek a munkához, pénzkereséshez, a szabadidőhöz való viszonyukról. A megszólalók többsége fiatal képzőművész, értelmiségi, újságíró, és ahányan vannak, annyiféleképpen viszonyulnak a hivatás-pénzkereset-hobbi-szabadidő-feltöltődés sokszor ördöginek tűnő köréhez. Van-e jó gyakorlat, bevált stratégia? El kell-e választanunk ezeket a területeket egymástól? Mennyiben volt más az életünk és a munkához való viszonyunk, mint a szüleink generációja számára? Jó válasz nincs, viszont a videó szinte felér egy csoportterápiával, felszabadító és elgondolkodtató a sok eltérő véleményt hallgatni, az ember ráismer saját mindennapjaira és azonnal reflektál a saját élet- és időszervezési gyakorlatára: Én hogyan csinálom mindezt?

A pandémia ráadásul sokak számára egybemosta a munka és család, magánélet korábban elkülönített életterületeit, hogy csak egy közismert példát hozzunk, emberek milliói kényszerültek úgy résztvenni munkameetingeken, hogy a háttérben esetleg saját gyerekei labdáztak, társasoztak, sírtak vagy épp ebédeltek. Ez a járvány szülte kényszerhelyzet is növelte sokak frusztrációját és teljesen új lét- és munkatapasztalatot hozott számukra.

A kiállítás címe mintha azt sugallaná, hogy igazából semmi sincsen rendben, de ez még egy elfogadható szintje a rosszullétnek, illetve azt, hogy vannak kiutak és itt az idő, hogy válasszunk közülük, de azt is, hogy az elkerülhetetlen végpont felé közelít az emberiség, amit, ha végre beismer, akkor talán felszabadultan és okosan, a prefrontális agykéreg bevonásával tud higgadtan mérlegelni és ehhez mérten cselekedni. „Az, aki megtanul a megfelelő módon szorongani, az birtokában van a végső igazságnak.” írja Kierkegaard, és a kiállítás ebben segít, hogy szembesít minket a saját szorongásainkkal és elgondolkodtat, ami már az első lépés a kiút keresésében.