Paul Almásy (Almási Pál) fotóriporter 1906. május 29-én született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban szerzett érettségije után – szakmailag megalapozva riporteri, újságírói karrierjét – politikatudományi tanulmányokat folytatott Budapesten, Bécsben és Heidelbergben, majd ezután Franciaországba telepedett le, de életének jelentős részét utazással töltötte. 1928-tól képeit többek között a Berliner Illustrirte Zeitung kezdte el megjelentetni, később a WHO, az UNESCO és más nemzetközi szervezetek alkalmazták fotográfusként.
Felvételeinek mértékletes objektivitása már a korai munkáin is felismerhető, és ez a szikár esztétikai, zsurnaliszta hozzáállása az egész életművet végigkíséri. Almásy ezen jellegzetessége főleg akkor válik igazán szembetűnővé, ha összehasonlítjuk a kortársaival. A szintén humanista, de sajátos auteur-i elemeket alkalmazó korabeli stílusok, mint Robert Frank formabontó szubjektivitása, Diane Arbus pszichológiai intenzitása vagy Henri Cartier-Bresson döntő pillanatai mind egy-egy esztétikai hitvallás mentén, azok segítségével igyekeztek a képek tartalmi vonatkozásait még inkább kidomborítani. Ezzel szemben Almásy alkotásai egyszerűen, egyértelműen komponáltak, egységes megvilágításúak, alig-alig játszanak a fénnyel, szereplői és jelenetei minden manipulációtól mentesen kerülik a teatralitást. “Nincs olyan esztétikai szempont, amiért eltorzítanám a valóságot.” – fogalmazott.
A Magyarországot a nemzetközi karrierért elhagyó fotográfus persze egy olyan zeitgeistban alkotta meg életművét, amelyben a kinyíló, éppen globalizálódó világ és annak emberei, sorsai és életmódjai rendre az érdeklődés központi témái voltak. Viszont még érdekesebb megvilágításba kerül hozzáállása, ha észrevesszük, hogy Almásy milyen aktualitással ismerte, alakította és reagálta le a század közepén megjelenő kommunikációelméleti és filozófiai irányzatok elgondolásait. A kanadai Marshall McLuhan 1964-es Understanding Media: The Extensions of Man című kötetében már felhívja a figyelmet arra, hogy a század elején és közepén megjelenő fotóriporteri hozzáállások miként változtatták meg kultúránk egészét, a valóság érzékelésének és fogalmi definíciójának fejlődését, újraértelmezve az egyén és társadalom viszonyát, gondoljunk csak a New York-i MoMA 1955-ös Family of Man című kiállítására.
De a francia posztmodern filozófia egyik alapműve, Guy Debord A spektákulum társadalma című tanulmánya is a két világháború utáni képiség radikálisan megváltozott szerepére hívja fel a figyelmet, miként az egy rendszerré válva foglalja magába a társadalom szubjektumainak egymásról és a világról alkotott benyomásait.
„A spektákulum nem képek együttese, hanem az egyes emberek között létrejött olyan társadalmi viszony, amelyet képek közvetítenek.”
Ezen izgalmas gondolatkísérletek tükrében az igen szerteágazó és különböző témák szerint más-más sorozatokká összeálló életműben, amelynek munkái jelenleg a Mai Manó Házban kerültek kiállításra, egy nagyon is médiatudatos és a fotográfia kulturális szerepét, működési módját pontosan átlátó, önreflektív Almásy képe rajzolódik ki előttünk. Mai szemmel, mikor napjainkban a témák konceptualizált megközelítése a legelterjedtebb fotográfusi hozzáállás, ami az esztétizálás hosszú hagyományát igyekszik a formalizmusból kizökkenteni, talán nehezebben tudjuk megközelíteni, saját kontextusában értelmezni ezt a fajta semlegesebb, már-már ideológiamentes nézőpontot, melyet Almásy képviselt. Az életmű egésze egyfajta kritikai attitűd megtestesüléseként is értelmezhető. Talán ez a ritka tulajdonság lehet az a kuriózum, ami beindítja a befogadók fantáziáját, még ha az alkotó nem is művészeti kiállításokra szánta képeit.
