A hazugság keresése – Interjú Esterházy Marcellel

Most nyílt meg a harmadik önálló kiállításod az acb Galériában Factum címmel. Mit gondolsz a hazai és azon belül is a budapesti intézményrendszer átalakulásáról? Hogy érzed, hogyan változott a képzőművészeti „életpályamodell” a generációd eddigi pályája alatt? Mit gondolsz a nálad fiatalabb művészeti közegről? 

Ami az elmúlt 15 évben történt a magyar intézményrendszerrel az több mint elkeserítő. Ez persze nem azt jelenti, hogy régen minden jobb volt, de egy sokkal kiszámíthatóbb rendszer volt, amire nem ült rá ennyire a politika. Ez leglátványosabbá persze akkor vált, amikor megszűnt a Dorottya Galéria, majd később az Ernst Múzeum, és átkerült az MMA kezébe a Műcsarnok. 2008-ban itt még Thomas Ruff kiállítás volt és nemzetközileg jegyzett kunsthalle-ként működött, amit biztosan lehetett volna máshogyan is irányítani, de mindenképp az európai kortárs diskurzus része volt az intézmény. Ami megmaradt és független tudott maradni, az ma is fontos feladatot végez.
A Trafó Galéria vette át azt a szerepet, amit korábban az Ernst látott el, hogy progresszív kortárs egyéni kiállításokon mutassa be az itthoni és nemzetközi szinten is működő képzőművészek munkáit.

Pár év és a fiatalok már nem is fogják tudni, mi a probléma a Műcsarnokkal vagy az MMA-val. Ráadásul lett egy második hulláma az einstandnak, amit már szinte észre sem veszünk, mert kevésbé ismerjük a szereplőit, csak azt látjuk, hogy valakit kineveznek egy intézmény élére, aki szinte a semmiből jött, de jó kapcsolatai vannak. Mi végignéztük, ahogyan a kereskedelmi galériák kialakulnak, felnőnek és mára gyakran átvesznek feladatokat, amiket korábban múzeumok folytattak vagy kellett volna folytatniuk. A mai fiataloknak ez a galériás közeg már természetes velejárója a karrierjüknek, ahogyan sokkal lazábban kezelik a nemzetközi kapcsolataikat is és sorra látjuk a példákat, hogy az Instagramon keresztül, hogyan lehet kikerülni az egész magyar vergődő intézményrendszert és hierarchiát. Persze azt még nem látjuk, hosszútávon ez mennyire működik, de sokan kapkodják a fejüket. Mi még azt a példát láttuk magunk előtt, hogy valaki elvégzi a Képzőt, bekerül a Stúdióba (a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesülete – szerk.), részt vesz egy-két nemzetközi residency programon, jó esetben lesz kis nemzetközi figyelem a munkáin, majd önálló kiállítás az Ernstben, aztán kb. a csúcs, hogy a Műcsarnokban megrendezik a kiállítását és kap egy Munkácsy-díjat. Ez mára teljesen megszűnt, amit részben bánhatunk csak, mert lássuk be, elég unalmas volt ez már akkor is. Erre jött válaszként egy csomó alulról induló kezdeményezés, lakáskiállítások, lazább szerkezetű együttműködések, amik mind sokkal izgalmasabb voltak. Mára ez megint eltűnt, pedig a legérdekesebb művészeti munkák jöttek ezekből a kezdeményezésekből.

Ez a kiállítási anyagod a média, a politikai kommunikáció és reprezentáció jelen problémáival foglalkozik. Mi terelt ennek a témának az irányába?

Ez már a 2015-ös Capa Központban megrendezett Jelentés kiállításon elindult bennem. Ott Gerhes Gáborral, Forgács Péterrel és Mucsi Emese kurátorral rengeteget beszélgettünk, és hamar körvonalazódott, hogy mindegyikünkben ott dolgozik egy ideje a hatalmi reprezentációknak a kérdése, a propaganda szerepe, a hazugság és manipuláció mindennapjainkra rátelepülő ereje. Ehhez még hozzájött a pandémia és a bezártság, ami mindenkit rákényszerített arra, hogy újragondolja az életét, és bár az elején kifejezetten katartikus volt, hogy ez milyen változásokat hozhat az életünkben, mára sajnos látszik, hogy ezt is ugyanúgy próbáljuk kezelni, mint minden mást.

Az elmúlt években a „társadalmilag elkötelezett” vagy aktivista művészet mintha egyre fontosabbá válna, nagyobb szerepet kapna. Szerinted a kortárs képzőművészet tud szemléletformáló lenni? Hatással lehet (akár részben) társadalmi problémák feloldására? 

A képzőművészetnek pont az az ereje, hogy olyan megvilágításba tud helyezni dolgokat, amit sem a politika, sem a történészek vagy szociológusok nem látnak. Az persze felelőséggel is jár, hogy mi mellé áll oda az ember, milyen projektekbe megy bele szívvel és lélekkel. Ha megnézzük az utóbbi években milyen szituációkban hívták a képzőművészeket segítségül, láthatjuk, hogy rengeteg, nehéz helyzetben lévő gyerekekkel foglalkozó dolog mellé álltunk oda. Autistic art, Bátor Tábor, Rett Szindróma Alapítvány, Világszép Alapítvány... De például ott van a Heti Betevő, akik ételt osztanak rászorulóknak és minden évben szerveznek aukciót a támogatásukra. Ez mind olyan dolog, melyet egy normális társadalomban, a szociálisan érzékeny állam látna el. A politikai aktivizmus és a művészet kapcsolatára is rengeteg példa lett az utóbbi időben. Egy idő után ezek a dolgok valahogy elfáradnak. Utoljára szerintem a Ludwig lépcső demonstráció sorozat volt olyan, ami mögé nagy tömegben odaállt a szakma. Tanulságos történet minden szempontból. Az okok is, és az is, hogy hogyan élt tovább az egyes szereplőkben ez a történet és utólag ki hogyan látja ezt. Remélem valaki egyszer csinál erről egy dokumentumfilmet, mert remekül dokumentált történések voltak ezek.

Befolyásolta a kiállítás anyagát az elmúlt év bezártsága?

Igen, nagyon más anyag született volna, ha nincs a pandémia. Az első verzióban csak olyan munkák voltak, amiket egyszerű körülmények közt otthon elő tudok állítani. Ezért is használtam olyan anyagokat, mint a kékpapír, vagy technikákat, mint az otthoni lézerprinter. Ahogy nyitottunk, úgy került be az anyagba olyan munka, amikhez már mesteremberek segítségére volt szükségem. Évek óta dolgozom együtt egy műhellyel, akik a hegesztést, polírozást, lézervágást és szinterezést csinálják. Azt hiszem szeretnek velem dolgozni, mert mindig olyanokat kérek tőlük, amin lehet közösen gondolkozni és őket is kibillenti a megszokott munkarendszerükből. Ez most a bezártság után kifejezetten jó érzés volt megint.

Milyen munkamódszerrel dolgozol? A Factum anyaga egy letisztult, áramvonalas, végiggondolt egésszé áll össze. Organikusan építed fel a kiállításaid vagy előre megszületik egy terv a fejedben, amit aztán végrehajtasz?

Nekem évek óta nincsen klasszikus értelemben vett műtermem, ami azt jelenti, hogy a munkáimnak a kísérletező fázisa leginkább fejben történik. Ez néha jó, néha viszont nagyon nem, mivel a napi műtermi munka jót tenne ezeknek a munkáknak és a mentális egészségemnek is.
Viszont az elmúlt években megtanultam úgy dolgozni, hogy fejben építek fel mindent, és ott próbálok mind a technikai nehézségekre megoldást találni, mind pedig a koncepciót letisztítani.
Pár éve futok és a futás bizonyos szakaszai kifejezetten alkalmasak számomra, hogy egy-egy problémát előhozzak és végigjárjam a lehetőségeket. A Factum anyaga részben futás alatt keletkezett munkáknak a gyűjteménye.

A kezek egy rendre visszatérő motívum a művészetedben. Ez véletlenül alakult így vagy van valami specifikus oka annak, hogy kiemelten kifejezőnek találod őket?

A kezek a Jelentésen szerepeltek először (Tourner la page, 2015), aztán Pannonhalmán a Kibékülés kiállításon szkenneltem be 24 bencés szerzetes kezét. Most pedig politikusok beszédei alatt használt gesztusokat játszattam újra Morcsányi Géza dramaturggal. A kezeinket, kézmozdulatainkat kevésbé kontrolláljuk, emiatt a portréhoz képest sokkal őszintébb gesztusokat fejezünk ki velük önkéntelenül. A közszereplők nem tanulják meg annyira használni, manipulálni, mint az arcukat. A szerzeteseknél fontos volt a médium is, hogy nem fotóztam, hanem szkenneltem a kezeket. Teljesen másfajta kép jön így létre, amiben sokkal inkább benne van az idő kérdésének feszegetése is, mint egy pillanatfelvételben. A politikus kezek megvilágításán is sokat gondolkoztam, hogy egyszerre legyen neutrális, közben jelenjen meg árnyék is, ami kicsit fenyegetően ott van a háttérben, miközben valami egyszerű, egyirányú fényforrás legyen, amitől kicsit teátrálissá válnak a gesztusok.

Hogyan tekintesz a fotográfia médiumára? Az elmúlt két évtizedben szerinted hogyan változott a képzőművészetben/médiaművészetben betöltött szerepe? 

Nekem a mai napig a fotográfia a fő médiumom. Ebben érzem magam a legszabadabbnak, mert ezt ismerem a legjobban. Ezt használom az alkalmazott munkáimban is. Amikor egy új munka gondolata elindul, mindig fotográfiailag próbálom elsőként megközelíteni és csak akkor váltok médiumot, ha az indokolt, vagy ha avval egy újabb jelentésréteget tudok belevinni. Én nem jártam kisképzőbe, nem tanultam sokáig rajzolni sem, fotózni viszont elég korán elkezdtem, és evvel együtt a fekete-fehér laborálást is hamar megtanultam. Mára nagyon sokat változott a fotográfia médiuma és annak megítélése is. Követhetetlen a technikai fejlődés, és a mennyiség feldolgozhatatlanul sok lett. Emiatt bizonyos művészeket követek, kiadókat, akik fotóra specializálódtak, pár blogot olvasok és figyelem a múzeumokat és galériákat. Én az utóbbi években nagyon kevés, tényleges fotográfiát készítettem, leginkább archív anyagokkal dolgoztam és ezeket használtam fel. Szó nélkül kisajátítok bármilyen családi fotót, ha a munka megkívánja azt. 

Bár a Factum a jelenünk nyilvánosságának problémáival foglalkozik, ami a virtualitástól nehezen elvonatkoztatható, Te mégis igen konzervatív médiumokat használsz. Hogyan viszonyulsz az újmédia vagy a “digital art” eszközeihez? A te generációd még a manualitásban kezdte a pályáját, hogyan hatott rád a technikai környezet átalakulása a pályád során? 

Intermédia szakon végeztem a képzőn, tehát elvileg hozzám közel állnak a digitális médiumok, mégis azt veszem magamon észre, hogy egyre inkább élvezem a klasszikus, manuálisabb technikákat. Ez biztos ilyen öregedési dolog. De szeretem úgy kontroll alatt tudni a folyamatokat, hogy fizikálisan is érzem. Fával dolgozni vagy négyzetvasból hegeszteni struktúrákat remek dolog. Persze ezekhez sokszor használok digitális segítséget, akár a képalkotásról vagy 3D modellezésről van szó, de a végeredmény valóban klasszikusabb. Mivel a nap részét amúgy is digitális környezetben töltjük, felértékelődött számomra minden, ami a valós térben történik. 

A családi vonatkozások és a személyesség az eddigi munkáidban központi jellegek voltak, most mintha ezeket elhagytad volna. Új irányt vett az alkotói praxisod vagy egyszeri helyzetről van szó?

Az elmúlt 15 évben leginkább a családi vonatkozású munkáimat mutattam meg. Igazából már ezeknél a munkáknál is leginkább az érdekelt, amikor kinyílnak és hirtelen nemcsak az egyéni történetek mutatkoznak meg, hanem egy sokkal tágabb kelet-európai történeti szál bontakozik ki ezekből a munkákból. Erre a családom története és a családi archívum kifejezetten alkalmas volt. Az elmúlt években sokszor gondoltam, hogy lezártam ezeket a munkákat, mivel elmondtam, ami érdekelt. Sokszor azonban ezután jött még egy olyan szál, ami továbbgörgette ezt. Egyszer egy újabb adag archív anyagra bukkantam, másszor egy újabb családi történetnek lett tágabb aktualitása. A Farkasvakság kiállítás 2017-ben, apám halála utáni gyászidőszakban keletkezett munkák gyűjteménye volt. Ezután egy videómunka készült Innen és túl címmel, amit a Budapest Galériában mutattam be és ami szerintem egy szép, poétikus lezárása ennek a periodusnak. Az, hogy hogyan dolgozom nem változott annyit, mint a téma maga. Ugyanaz az aprólékos előkészítés jellemzi, sok utánajárás és olvasás, rengeteg futás és aztán valamilyen forma megtalálása és bemutatása.