New York színesben – 83 képből álló virtuális kiállításon láthatók Ernst Haas 1952 és 1962 között készült felvételei

Ernst Haas az 1950-es évek elejétől kezdődően egyre többet foglalkozott az akkor még igen költségesnek számító színes fényképezéssel, képeit Kodachrome 25 és 64 filmre, kisfilmes gépekkel készítette. Sajátos technikát fejlesztett ki, mellyel a bemozdulásos életlenséget különös stílusirányzatként alkalmazta fényképein. Ezekkel az újításokkal Haas korának egyik legismertebb, színes filmre fényképező fotográfusa lett. 1953-ban a LIFE magazin közzétette úttörő, 24 oldalas, színes fotóesszéjét New York Cityről Images of a Magic City címmel. Ez volt az első alkalom, hogy a LIFE egy ekkora terjedelmű színes fotóesszét publikáljon hasábjain. Az 1952 és 1962 között készült színes képeiből a fotográfus születésének 100. évfordulójára egy könyv is megjelent, mely az első átfogó fotóalbum a művész New Yorkban készült alkotásaiból, emellett Haasról – az Atlas Gallery oldalán – egy 83 képből álló virtuális kiállítással is megemlékeztek.

1958-ban az Egy szót a színes fényképezésről című esszéjében – melyet a Foto Prisma magazinban publikált – így fogalmazott:

„Színfényképezésről sokkal találóbb volna beszélni. Különbséget kell ugyanis tennünk a „színes fényképek” és a „színfényképezés” között. Az előbbiek nem egyebek, mint fekete-fehér tárgyak és színek összegei. Az utóbbiak viszont olyan egyenletek, amelyekben a fő elem a szín. Ahogyan a fekete-fehér felvételekhez is ki kellett alakítani a megfelelő befogadói tudatot, ugyanúgy kell most megkísérelnünk a „színtudat” kialakítását. A színeket, mint általában a minőségeket, csak intuitív módon lehet tapasztalni. Persze lehetne szerkeszteni egy nyelvtan-szerű rendszert a színeknek, de nem hiszem, hogy ebből bárki is megtanulna verseket írni. És minthogy a fekete-fehér fényképezés sokkal inkább a prózai képzsurnalizmus műfajához hasonlít, azt hiszem, a színfényképezés mindenekelőtt arra alkalmas, hogy egy vizuális költészet-féleséget teremtsünk vele. [...] Anélkül, hogy a felvétel tárgyát változtatnám meg, igyekszem a látás puszta koncentrációjával oda eljutni, hogy a kép már nem „felvettnek” hat, hanem sokkal inkább eredeti látványnak. Bármiféle szöveg, és aláírás nélkül, önmagáról és önmagától kell beszélnie. A kép nem leírásszerűen, hanem inkább fantáziadúsan hat, nem tudósító jelleggel, hanem szuggesztíven sugall. Másképpen fogalmazva, lírai legyen, és ne prózai. Szeretném, hogy az „olvasóm” hasonlóan gondolkodjon, mint én, hogy a befogadóban hasonló érzések szülessenek, mint bennem. [...] A kép mindig egy benyomást fejez ki. Ha a szépség nem lakozna benne, hogyan lehetne felismerni? A festő képét üres térbe helyezzük, mi azonban kénytelenek vagyunk a saját képünket egy telített térbe helyezni. A színfényképezés a különböző dolgok egymás mellé helyezése, kontrasztba állítása révén – melyeket csak a fényképezőgép képes ily módon összekapcsolni – képes a valóságban lévő költőiséget meglelni.