Ilyen volt a 2021-es Paris Photo – Helyszíni riport az egyik legrangosabb fotóvásárról

Habár a huszonnegyedik alkalommal, november 11 és 14. között megrendezett Paris Photo egy egyéves kihagyás után tért vissza, mégsem a régi kerékvágás, hanem az átmenetiség, a változás és a megszokott hangsúlyok eltolódásának hangulata lengte be a fotográfia e kiemelkedően fontos éves eseményét.

Már maga a helyszín, az új helyszín – ahol látogatók hosszú sora kígyózott és jegyüzérek lengették VIP-belépőiket – is erről árulkodott. Az Eiffel-torony tövében felállított, az egyik legnevesebb élő francia építész, Jean-Michel Wilmotte által tervezett Grand Palais Ephémère mint átmeneti, de ökotudatos megoldás csupán 2024-ig fog állni, amíg a Grand Palais eredeti, klasszicista-szecessziós épületének renoválása be nem fejeződik a következő nyári olimpiáig. Ekkor sportversenyeknek, később remélhetőleg újra a Paris Photo eseményeinek fog majd otthont adni. Kívülről az Ephémère neutrálisan hat elődjével szemben, már-már észrevehetetlen, mint egy reptéri terminál.

Nem feltétlenül a legotthonosabb érzése támadhatott a látogatóknak a teátrális átvizsgálás, majd beengedés után egy kissé élettelen, steril és homogén közeg, illetve a fehér paravánok labirintusa vette körül a majdnem százötven kereskedelmi galéria és megannyi fotókönyv-kiadó standjait. Viszont tagadhatatlanul elsöprő volt az az élmény, amit a – nem vásárlási vagy eladási céllal érkező – befogadó érezhetett a megérkezéskor. Már az első, felszínes körbejáráskor akár Wolfgang Tillmans, Daido Moriyama, Hiroshi Sugimoto, Nobuyoshi Araki, Sally Mann vagy Todd Hido képeivel találhattuk magunkat szemben.

Ez az élmény érdekfeszítően más jellegű, mint egy galéria csoportos vagy egyéni tárlatán találkozni ugyanezen munkákkal, hiszen műtárgymivoltuk – kelet-európai szemlélőként általában nem mindig tudatosuló – kereskedelmi aspektusa vált nagyon is láthatóvá, ami ugyanolyan fontos vetülete ezen munkáknak, mint művészeti minőségük. Még ha erre fotográfiarajongóként kevésszer is adódik alkalmunk gondolni.

A klasszikus és kortárs fotográfusok képei között nehéz feladat kitűnni a kevésbé ismert, még nem ikonikus alkotóknak. Főleg, ha ilyen mennyiségben és sűrűségben uralják le velük szemben – nem csak átvitt értelemben –– a piacot. A látogató nem is a kirívó témaválasztásokra vagy legmeglepőbb környezetekből tudósító sorozatokra, hanem sokkal inkább azokra a munkákra kaphatja fel a fejét, amelyek már-már a Paris Photo vásáron különcködve, a fénykép klasszikus mediális megoldásain túllépő, kísérleti(bb) alkotások voltak. Ezek közé tartozott többek között Almudena Romero Family Identity című képe, amely a The Pigment Change projekt egyik, a művész nagymamájának kertjében termő növényekre, azok leveleire exponált fényképe. Romero praxisa során a fotoszintézis, a fakítás és az égetés eszközeivel hoz létre képeket organikus, növényi felületekre, levelekre. A munka szerves anyagiságából adódó efemer, „egyszer elhervadó” jellege nem csak a képiség (a kultúra) és a természet viszonyát helyezi érdekes megvilágításba, hanem egy műtárgyvásáron szinte punk gesztussá is válik. Hasonlóan, a cseh Karolina Wojtas már alapból is túlszaturált és groteszk képeinek világát csak a hanyagul egymásra hányt We can't live - Without Each Other című műanyag nyomatsalátán keresztül lehetett megismerni, átverekedni magunkat rajta. A képi felületeket újragondoló, taiwani John Yuyi művei szintén frissítően, ha nem is úttörő módon, de újnak hatottak – a képeit úgy lehet legegyszerűbben leírni, mintha a pár éve elhunyt Ren Hang túl sok szemiotikát olvasott volna. A szinte kizárólag minőségi munkák dzsungelében talán az ilyesfajta kívülállások tudják csak erőteljesen magukra irányítani a figyelmet, bár a figyelemből még nem adódik magától az értékesítés is.

Magyar résztvevők tekintetében nem csak a TOBE Galéria által képviselt Bede Kincsőre (interjúnk vele itt olvasható) lehetünk büszkék. A Paris Photo vásáron 1999 óta résztvevő Vintage Galéria olyan, mostanra a magyar művészettörténetben megkerülhetetlen alkotók munkáit hozta el a vásárra, mint Maurer Dóra, Lőrinczy György vagy Türk Péter. Az Einspach Galéria vegyesen árulta kortárs (például Tombor Zoltán) és neoavantgárd művészek (például Hajas Tibor és Drozdik Orshi) képeit. Az idén először sikeresen pályázó és kijutó Trapéz Galéria pedig Schmied Andit (interjúnk vele itt olvasható), Klenyánszki Csillát, Biró Dávidot és Szalai Dánielt vitte ki a vásárra, de Geibl Kata új könyvét és Barakonyi Szabolcs Fortepan Masters-ét is dedikáltathatta a párizsi közönség.

Emellett, ami a leginkább észrevehető jellege volt az idei Paris Photónak, hogy a fő szekción túl a fotókönyvek, művészeti kiadványok és a feltörekvő alkotókra koncentráló Curiosa részlegen is szinte tapintható az a kulturális változás, amely az elmúlt évek globális közéletét is meghatározta. Mind az alkotók, mind a témák és tartalmak viszonyában számottevően és szándékosan nagy számban megjelentek és platformot kaptak a női, queer, kisebbségi vagy akár szubkulturális, nem-eurocentrikus nézőpontok, sőt a nem-antropocentrikus felfogások is. Ez a Main Section sok esetben humanista, jobbára nyugati (vagy nyugaton élő, esetleg japán), mainstream művészfelhozatalával szemben egy valamelyest demokratikusabban eloszló globalizált fotográfiai intézményrendszer (vagy úgy általában művészeti élet) jövőjét igyekezett felmutatni, és továbbépítését szorgalmazni.

Ez a vetület megmutatkozott a kerekasztal-beszélgetések témáin és a Paris Photo–Aperture Foundation PhotoBook Awards díjazott alkotásain egyaránt. (Erről külön cikkben írtunk.) A fiatalok közül ebbe a kategóriába estek Yael Burstein, Prince Gyasi, Jošt Dolinšek, Lara Gasparotto és Maisie Cousins munkái – nem nehéz megjövendölni ebből a lát- és összképből a hamarosan bekövetkező holisztikus generáció- és kánonváltást sem. Arról nem is beszélve, hogy idén először lett a vásár „online” is megrendezve – így nem csak azok böngészhették végig a kiállított mű-armadát, akik kifizették a harminceurós napijegyet, hanem bárki – az Online Viewing Room-on keresztül.