A tájfotográfus Ansel Adams kevéssé ismert fotóriporteri oldalát mutatja be egy új album

A Mike Mandel szerkesztésében készült Zone Eleven című könyv Ansel Adams kevéssé ismert, főleg megrendelésre készült alkotásait adja közre. Bár az amerikai fotográfust szinte kizárólag az éteri, fenséges, fekete-fehér és nagyformátumú tájképeiről ismerjük, mint a tiszta fotográfia úttörője és a Group f/64 tagja, az alkotói elismertség előtt természetesen alkalmazott munkákat is készített.

A most megjelent fotóalbum címe (Tizenegyes zóna) az Adams és Fred Archer által kidolgozott „Ten-Zone System”-re, a zónarendszerre utal, mely egy – a film expozíciójának és későbbi nagyításának pontosságát elősegítő – fényképészeti módszert jelöl, melyben a nulladik „zóna” a teljesen fekete, részlet nélküli árnyalatot jelöli, míg a tizedik zóna a teljesen tiszta, szintén részletek nélküli, de hófehér árnyalatát. (A kettő között helyezkedik el a „szürkeskála”.) Adams-ék elképzelése alapvetően a „Visualization”, a fényképészeti látvány előre elképzelését/kalkulálását igyekszik egzakt keretek közé foglalni. Ebben a tekintetben a „tizenegyes zóna” talán az alkotói világon túlmutató, az abba nem beilleszthető más szférára utaló metaforaként dekódolható.

Mintha egy híres, eddig csak a komolyzenéből ismert nagybőgős elektromos basszusgitárra írt
filmzenéi kerülnének elénk.

Tényleg tudott az elmélyült zen-tájképeiről ismert Adams „ilyen közel menni”? Miért nem ismertük ezt jobban eddig?

Az amerikai huszadik század eseménydús és változásokban teli, pezsgő időszakának hangulatát szakavatott módon átadó fényképeket láthatunk, amelyeknek pontos és izgalmas szerkesztése alkotójukról árulkodik, az viszont egyáltalán nem, hogy a mainstream életműből szinte teljes egészéből hiányzó személyeket és emberi, intim helyzeteket örökít meg. A nyolcvanhárom felvétel között megtalálhatóak a hatvanas évek éppen felszabaduló, de még sok esetben a régi világ konzervatív struktúráit követő egyetemi környezetek, színjátszó körök, az ipari és technológiai fejlődés jelei, a telekommunikáció vagy az orvoslás innovációi, a „nukleáris család” out-dated, de azóta mégis romantikussá és nosztalgikussá vált felvételei, továbbá az Adams humanizmusát és későbbi alkotói attitűdjét már halványan felvillantó portréi az internálótáborokban tartott japán-amerikai polgárokról vagy a Santa Barbara-i búvárokat és tengerpartot ábrázoló felvételei.

Ansel Adams később már „befutott” és fontos fotográfusként is rendszeresen visszatért az alkalmazott fotó területeire, gondoljunk csak híres és színes (!) Jimmy Carter-portréjára vagy a fotóedukációban betöltött szerepére. Fényképész-személyiségének most felvillantott vetülete mégis
meglepi a befogadót, egy többnyire feledésbe merült, kiemelkedő dokumentarista „másik” életművét tárja elénk a Damiani kiadónál megjelent – 83 képpel illusztrált 112 oldalas – Zone Eleven.