Yamamoto képei mellé a német Rudolf Schaefer mellbevágóan szép Halottportréit helyezni remek választás volt: a keleti, elmúlásról szóló felfogás és az örök nyugalom békéje szépen harmonizálnak egymás mellett.
Az sem fog csalódni, aki ikonikus képeket szeretne élőben látni: megtekinthető például Mario Giacomelli hóban táncoló, fiatal papokról készült felvétele, A kör (eredeti címén Io non ho mani che mi accarezzino il volto), ami sok, fotográfia iránt érdeklődő számára ismerős lehet. Giacomelli a szeminaristák életének egy könnyed, felszabadult pillanatát mutatja be, amint éppen nevetve, játékosan töltik szabadidejüket.
Láthatjuk Manuel Álvarez Bravo A jó hírnév álma című képét is, amelynek Mary Warner Marien külön oldalt szentel A fotográfiai nagykönyvében, és kifejti, hogy Álvarez Bravo számos utalást tesz képein ősi mítoszokra, rítusokra, melyek többszörösen fonódnak össze a termékenységgel és a halállal. A kép egyik értelmezése szerint a napozó női alak egyszerre utal Szűz Máriára és Koatlikvére, az azték mitológia földistennőjére, ugyanis mindkettejük fia szeplőtelen fogantatásból született.
Ugyancsak látható a tárlaton Joel-Peter Witkin néhány alkotása is, melyeknek alapjául gyakran vallási témák, illetve a nyugati hagyomány ismert festményei szolgálnak, amiket aztán a fotográfus átdolgoz és újraértelmez. Képeinek sajátossága, hogy a groteszkben, a deformáltban, a társadalmilag elfogadottól eltérőben is megtalálja a szépséget.
A kiragadott néhány példán túl is bőven találkozhatunk az egyetemes fotótörténet meghatározó alakjainak munkáival: John Baldessari (Third Street 2623; Hullócsillag; Szeretet és munka), Henri Cartier-Bresson (Kabuki; A valenciai gyerek; Henri Matisse), illetve a magyar származású Brassaï egyik képével is, melyet a gyűjtőnő kollekciója egyik legragyogóbb gyöngyszemének tart. A Napkirály című kép a Halász Gyula néven született fotográfus Graffiti című sorozatának egyik darabja. Brassaï közel harminc évig figyelte a párizsi falakon felbukkanó graffitiket, a barlangrajzra emlékeztető, falba karcolt A Napkirály olyan felvétel, amely tükrözi a fotográfus szürrealizmus felé irányuló érdeklődését.
A kiállításon nem Brassaï az egyetlen magyar művész, akinek fotográfiáit megtekintheti a közönség, kortárs magyar alkotók is bekerültek Madeleine Millot-Durrenberger kollekciójába. A gyűjtőnő először Kerekes Gáborral ismerkedett meg, majd rajta keresztül két másik magyar alkotóval, Hajdú Józseffel és Barta Zsolt Péterrel is.
A három magyar alkotóban közös a soha nem szűnő kísérletező kedvük, a fotográfiai eljárásokban való magas fokú jártasságuk és munkáik minőségében ellentmondást nem tűrő maximalizmusuk.
A 2014-ben elhunyt Kerekes Gáborra több helyen is a huszadik századi magyar avantgárd és kísérleti fényképezés egyik legkiemelkedőbb alakjaként hivatkoznak. A mostani tárlaton kilenc képe is látható, így ízelítőt kaphatunk abból, hogyan alkotta meg a művész saját valóságát.
Hajdú József röntgenhanglemezről készült felvételén az ötlet, a technikai kivitelezés és a végeredmény is figyelemre méltó, munkái nem véletlenül keltették fel a strasbourgi gyűjtőnő érdeklődését.
Barta Zsolt Péter képein szereplő élő és élettelen testek/testrészek – akár tovább gördítve a többi alkotó fotói által kiváltott gondolatfolyamot – lehetőséget biztosítanak a néző számára, hogy saját élethez, halálhoz és az idő múlásához való viszonyát vizsgálja.
Ahogy Françoise Ducros is kiemelte, Madeleine Millot-Durrenberger gyűjteménye nem hivalkodó, egyfajta finom költőiség jellemző rá. A lehetőség adott, hogy most mindezt, maga a gyűjtő által rendezett, 152. kiállításon a magyar közönség is felfedezze.
