Látogatás egy világhírű fotográfus műtermében – David Bailey véget nem érő kalandjai

Ehelyett a kép helyett, egy barátságos asszisztenst és egy szintén barátságos, fekete bundába csomagolt minielefánt képe fogadott. A minielefánt Bailey kutyája volt, egy csaucsau, akit Mortimernek hívtak. Később Bailey megkérdezte, hogy van-e kutyám, de amikor hatalmas lelkesedésemben a telefonomért nyúltam, hogy megmutassam neki milyen tacskóm van, ő rá sem hederített. „Utálok mások kutyáiról, vagy gyerekeiről képeket nézni. Neked nincs gyereked, ugye?” – kérdezte.

A hatalmas stúdió egyik végében ültünk, különböző régi időkből származó kamerafelszerelések vettek minket körbe, rakás könyv volt mindenhol (köztük a Baileyről szóló, masszív, szumó méretű Taschen kiadás is ott hevert egy olvasópulton), a fal mentén pedig falnak támasztott nyomatok sorakoztak.

Damien Hirst pillangói borították a szemben levő falat, ahol egy filmes csapat készült elő a forgatásra. Egy Bob Dylan lejátszási lista ment a háttérben („Ugye milyen nagyszerű?” „Aha, zseniális...”). Bailey kamerával a nyakában, nyakát egy Alexander McQueen sállal körbetekerve, egy zöld szafari sapkával a fején megspékelve ült, és szúrós szemmel figyelte, hogy hogyan pakolják a kamerákat a stúdió másik felében. „Túl régóta pakolásznak.” – morogta. „Tíz perc alatt összeraktam volna az egészet és forgatásra készen lenne minden.” Megkérdeztem, mit csinálna máshogy, mire gúnyosan rám nézett. „Kezdetnek nem tenném a kamerát olyan alacsonyra…”

Bailey a mai napig pont annyira megszállottan összpontosít munkájára, mint anno a hatvanas években. Tavaly, a múlt évben kiadott nagysikerű önéletrajzán, a Look Again című könyvén dolgozott (mely tulajdonképpen egy Londonban játszódó mese az 1960-as években, a gyorsan jött meggazdagodásról és sikerről, egy mindent felforgató fotókorszakról és jónéhány szenvedélyes szerelmi kapcsolatról). Jelenleg számos, a következő néhány hónapban megjelenő kiadványával foglalkozik. Ám a március közepére ütemezett Sotheby’s megnyitó az, ami a leginkább foglalkoztatja a művészt mostanában. „Mindenből raktam bele egy kicsit” – mondta, miközben a kiállításon bemutatandó képek listáját fürkésszük. „Itt elég sok kép van, körülbelül harminc, ide mindent beraktam, amit szeretek.”

Korábban ilyen még nem volt, hogy ennyire különböző munkák összessége legyen látható egy Bailey kiállításon. Néhány festménye – azaz egészen pontosan „átfestése” – is ki lesz állítva. Ezek többnyire különböző korszakokból származó híresebb portrék, melyeket absztrakt expresszionizmust idéző festékfröccsök és sraffozott vonalak fednek el. Virágcsendéletek, vanitas-motívumként elhelyezett koponyák és kulcsok („A halál mindenütt jelen van, nem gondolod?”). Aztán persze ott vannak azok a megunhatatlan portréfotók is, amik máig a legjobban jellemzik Baileyt: II. Erzsébet királyné („Szimpatikus volt, bírtam.”), a Kray fivérek, Lennon és McCartney, Jack Nicholson, Kate Moss („Ő valami elképesztő, szimplán önmagát adja és máris elképesztő.”), az évek során Baileyt körülvevő múzsák Jean Shrimptontól kezdve feleségéig, Catherine Dyerig, akivel majd negyven évig éltek együtt. „Az összes klasszikus itt van” – nevetett.

Baileyre is tökéletesen jellemzőek azok a vonások, amelyek majd az összes, hatvanas évekből származó celebművészről (vagy mondjuk úgy, hogy a korszak kulturális forradalmának úttörőiről), zenészekről, filmrendezőkről, írókról és fotóművészekről elmondható: egy, a háború utáni békeidőben befutott munkásosztálybeli művészről beszélünk, aki a tömegigényre alapozta munkásságát és felkapaszkodott a gazdagok közé. Bailey a korszak legmodernebb fototechnikáit használta. Az ütős, és az erősen a popesztétikára épülő fotói tökéletesen kielégítették annak a háború utáni újgazdag generációnak az igényeit, akik a futószalagon érkező, tömegmédiából ismert képvilágra voltak kiéheztetve.

Bailey esetében a siker évekkel azután jött, hogy fotóasszisztensként tevékenykedett, majd 1959-ben, a híres arisztokrata fotográfus, John French mellett tanonckodott. Egy évvel később már saját maga lábára állt, amikor a Vogue egy kisebb habozás után alkalmazni kezdte az ifjú fotográfust. Indulatos személyisége és szemtelen attitűdje egyszerre volt ígéretes és ijesztő a magazin számára, ám munkáinak újszerűsége megkérdőjelezhetetlen volt.

Bailey határozottan elutasította az idősebb generáció által oly nagyon szeretett középformátumú fényképezőgépekkel készített csendéleteket. Ő inkább a csípőből fotózást választotta és könnyű, kompakt kamerákat használt. Ezáltal fotóalanyai önfeledten és felszabadulva mutatkoztak képein. Baileyhez hasonló portréfotográfushoz korábban nem volt példa. Az exponáló gomb lenyomása Bailey számára csupán egy futó ötlet volt. Lázadó, szexi, lírikus és sokoldalú személyisége, valamint a művészi és riporttechnikák ötvözése, tökéletesen elkapott mozgalmas helyzeteket és egyedülálló pillanatokat eredményeztek. A merész kompozíciók és erős kontrasztok (ami ahhoz is szükséges volt, hogy a fillérekből nyomtatott újságpapírokon ne legyenek túlszaturáltak a képek) meghatározták a hatvanas évekbeli London vizuális trendjét.

A Sotheby’s-be válogatott munkákat nézegettük. Feltettem néhány kérdést a híres képről, melyet Rudolf Nurejevről, a jól ismert koreográfusról készített, akivel Bailey sokat volt látható a hatvanas években. A kérdéseimre végül nem kaptam választ, de legalább elindítottam velük egy jó beszélgetést. Bailey sokat járt a londoni Ad Lib Club nevű helyre, mely arról volt ismert, hogy szinte bármely este összefuthattál egy-két The Beatles vagy The Rolling Stones taggal, számtalan modellel, színésszel, divattervezővel, vagy akár Jean Shrimptonnal is – aki egyszer a sarokban kötögetett magában, máskor pedig a táncparketten volt, vagy magával Bailey-vel táncolt.

Ő maga nem volt oda a rock and rollért („A jazzt jobban szerettem. Tán még a bluest is.”), de fejébe vette, hogy megtanítja Nurejevnek, hogy hogyan kell twistelni. „Igazából én sem tudtam, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Nurejev eléggé feszült volt, elég nehéz volt ott rugózni vele. Viszont kedveltem őt, kedves ember volt.”

Bailey a londoni Vogue-nál dolgozott újoncként, amikor 1960-ban beleszeretett az akkor 19 éves Jean Shrimptonba (miközben feleségével, Rosemary Bramblellel élt együtt). Bailey és Shrimpton 1962-ben egy megbízás végett New Yorkba utaztak, hogy a Young Ideas Goes West című fotósorozatot elkészítsék. A fotósorozat középpontjában Jean állt, aki Jaeger és Susan Small kollekciókban botladozott New York mocskos utcáin és merev testtartással bámult Bailey kamerájába. A Vogue vezetősége arra kérte Baileyt, hogy a sorozat mindenképp a fiatalabb korosztályt szólítsa meg. Így a város bejárása során előkerült egy plüssmackó, mellyel Jean mindenféle furcsa szituációban pózolt: autókon majdnem keresztül esve, vagy a Brooklyn-hídon fagyoskodva. A fotósorozatot tehát Bailey szokatlan ötletei és természetesen a számtalan véletlen szerencsés egybeesése jellemzi.

A sorozat még abban az évben napvilágot látott, és az egész divatipart lenyűgözte. Soha senki nem fényképezett még úgy, mint Bailey. Elegáns és hétköznapi stílusa új korszakot indított a divatfotózás világában. Mások és saját bevallása szerint, képei az akkori korszellemre reagáltak.

„Nem tudom mi történt pontosan, de szerintem az, hogy mindannyian nagykorúvá váltunk, és őszintén szólva, már elég idősek voltunk, hogy csinálhassunk valamit, de még mindig kellőképpen fiatalok ahhoz, hogy újat alkossunk. Nekem úgy tűnik, a munkásosztálynak korábban nem volt lehetősége ilyesmikre.”

1962-ben rohamosan változni kezdtek a dolgok. Bob Dylan debütált a Blowing in the Wind című számával New Yorkban, James Bond megjelent első filmjében, a Dr No-ban, Anthony Burgess kiadta a Gépnarancs című regényét, a BBC sugározni kezdte a korában teljesen újdonságnak számító, That Was The Week That Was című szatirikus vígjáték sorozatot, Andy Warhol bemutatta Los Angelesben a Campbell-leveskonzervek festményét, a neonfényeket elkezdték leváltani a LED lámpák, Mandela börtönbe került, a The Beatles kiadta első lemezét, a Love Me Do-t, megalakult a Rolling Stones, és – ahogyan Bailey szerényen megjegyzi önéletrajzában – a New York-i sorozata felbolygatott mindent a divatfotózás világában.

Bailey számára beindult a portréfotózás. Minimalista esztétikájával számos ismert és ismeretlen arcot örökített meg, Jean Shrimptontól kezdve a Kray fivéreken, Lennonon, McCartney-n át, egészen Michael Caine-ig. Mindenkiről erősen kontrasztos, brutálisan monokromizált képeket készített, melyek tökéletesen illettek a kor harsány, a hibákat szívesen elfedő és a ragyogást híresztelő stílusához. Az utókornak megörökített arcokra máig Bailey ikonikus fotóin keresztül emlékszünk.

Bailey portréművészeti sikeréhez nagy mértékben hozzájárult az, hogy portréalanyaihoz könnyedén és szinte azonnal kapcsolódni tudott. „Amikor találkozom valakivel, már rögtön tudom, hogy hogyan akarom őket megörökíteni. Amint megláttalak, már téged is lefényképeztelek a fejemben.” – közölte velem, amitől egy kicsit megijedtem. Már számtalan embernek elmagyarázta ezt a művészetéhez való alkimista hozzáállását. Például, ha az újságírók arról faggatják Bailey-t, hogy hogyan sikerült lencsevégre kapnia az éppen jóízűen nevető királynőt, akkor azt szokta mesélni, hogy a kép készülte előtt épp arról számolt be őfelségének, hogy Tourette-szindrómája révén bármikor elkezdhet majd káromkodni. Gyakran mesélt a hírhedt ikrekkel, a Kray fivérekkel eltöltött idejéről is. Két álmatlan hétig követte nyomon a gengszterek mindennapjait. Kelet-Londontól kezdve a nyugati terület alvilági zugaiig mindenhova elkísérte őket. Szemtanúja volt a testvérek fékezhetetlen dührohamainak, valamint patologikus személyiségüknek is, mely számtalan gyilkosság alapja volt. Bailey borzalommal emlékszik vissza arra az esetre, amikor egy embernek (aki valamiért belekötött egy bárban) teljesen nyoma veszett. Feltételezhető, hogy az illető azért tűnt el, mert Ron Kray aznap agyonverte őt.

A többi East End-i élménye ennél sokkal kellemesebb volt. „Michael Caine azt mondta nekem, hogy egészen addig amíg le nem fotóztam, ő csupán egy színész volt.” – mosolygott, miközben Caine ikonikus, Bailey kamerájába csábosan néző portréját nézegette. „Ezután a kép után viszont filmsztár lett.” 

Bailey maga is egyfajta filmes úttörő volt. 1965-ben, Michelangelo Antonioni, híres filmrendező és forgatókönyvíró, a Nagyítás (Blow Up) című filmjén kezdett dolgozni. A film egy sikkes mestermű, melyben David Hemming egy forradalmi fotográfust alakít. A karakter egyértelműen Bailey-t imitálta. Bailey azonban nem volt lenyűgözve a filmtől.

„Előszőr is, szerintem Terry Stamp lett volna alkalmas arra szerepre, ő valóban egy munkásosztálybeli ember. David Hemming egyértelműen középosztálybeli figura. A film rendben van, bár nem egy nagy szám. Szerintem a fotográfus karaktere inkább John Cowanra vagy Terry Donovanra épül. Ő például pontosan olyan középosztálybeli alak, mint David Hemming. Nem őt kellett volna betenni a szerepre, de ki vagyok én, hogy megmondjam… A film hatására ezrével keltek el Nikon és Pentax fényképezőgépek, mindenki rápörgött a fényképezésre.”

Amint a hatvanas évekből hetvenes évek lettek, Bailey a világot keresztül-kasul repkedő, az akkoriban „jet set”-nek becézett elitként élte életét. Ekkoriban kezdte el kipróbálni magát különböző területeken: albumborítókat tervezett, belevetette magát a reklámiparba, dokumentum- és művészfilmekben kezdett el tevékenykedni. Létrehozott egy bulvármagazint, amellyel lerakta Anglia paparazzi-kultúrájának alapjait. Önéletrajzában úgy hivatkozik a kiadványra, mint „az Interview Magazin brit változatára”.

Továbbra is folytatta a divatfotózást, ám modelleken túl leginkább a tervezőkről, például YSL-ről és Blahnikról készített képeket. Földkörüli utazások következtek, könyve szerint Bailey csupa egzotikus helyekre látogatott el. Kaotikus szociális és szerelmi élete volt, rengeteget randizott és időnként meg is házasodott. Mielőtt az 1980-as évek elején megállapodott volna feleségével Catherine Dyerrel (akivel három gyerekük is van), olyan nőkkel volt együtt, mint Catherine Deneuve, Sue Murray, Marie Helvin, Anjelica Huston és Penelope Tree.

Az önéletrajzi könyvének 2021-es debütálása óta mindez és megannyi más is a nyilvánosság elé került. A könyv megjelenése viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy Bailey leteszi a lantot. Míg a mester stúdiójában jártam, egyértelmű volt, hogy számos, nagy jelentőségű projekt pörög jelenleg a művész keze alatt. Ilyen például a Sotheby’s-ben megrendezésre kerülő Bailey-parádé, vagy akár az öt (öt!) megjelenésre váró könyve, melyek között szerepel a nagy várakozásnak örvendő megújult Pin-Ups kiadványa, mely a mester hatvanas évekbeli ikonikus képeit tartalmazza.