A fotográfiában egyfajta ismétlődést látok – interjú Fejér Ernővel

Milyennek érezte a magyar művészeti, illetve fotográfiai életet, amikor a pályáját elkezdte?

A József Attila Könyvtár Kiállítótermében feladatom volt a kiállítások kitalálásától, megszervezésétől, megrendezésétől, a katalógus és plakát megtervezésén át a sajtókapcsolatig minden, sokszor még kiállítási ismertető és/vagy kritika írása is többek között a Művészet, Magyar Grafika, Mozgó Világ folyóiratokban. Folyamatos kapcsolatot építettem ki kezdetben ismeretlenül a magyar kortárs képző- és könyvművészet jeles művelőivel. Műteremről műteremre járva megismerkedtem a legkülönfélébb habitusú művészek világával, emberi, morális tartásukkal, a civil élettől sokkal szimpatikusabb laza, de szakmailag fegyelmezett nézőpontjaival, a művészet és a létezés egyéni világképeivel. A képzőművészek általában nem kedvelték a fotográfiát, mert nem tartották autonóm módon való teremtő médiumnak az eszköz kötöttsége miatt. Habár használták munkájuk során, erre sok a régi példa. A ’60-as évek vége felé történt ebben újabb változás a fiatal képzőművészeknél és a már korosabb Kondor Bélánál. A magyar művészet véleményem szerint zárvány maradt 1945 után. A fotográfiával a könyvtár (munkahelyem) könyvein keresztül találkoztam és gyűjtöttem is az 1945 előtti, vagy az 1900 körüli és előtti fotográfiát bemutató könyveket. Először úgynevezett könyvpremierek rendezésén keresztül találkoztam fotográfus kollégákkal. Azután úgy, hogy pályamunkáimat követően meghívtak, legyek a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, jelentkezzek és felvesznek. Ebben Gera Mihály volt az iniciatíva. Anno még nagyon fontos volt, hogy egy szakmai szervezet, mint egy céh befogadja az onnantól fogva művészt, aki így a szemléletével „igazoltan” elvált az amatőr fotográfiától. Máig művészetszociológiailag feldolgozatlan, kit hogyan érintett a „rendszerváltás” kényszerpályája. Miféle egzisztenciális töréseken haladt keresztül a művésztársadalom.

Külső segítséggel és két év nyomasztó munkanélküliség után kényszervállalkozó lettem és óriási szerencsével mérsékelten sikeres. Megtanultam teljesen különváltan működtetni anyagi és szellemi egzisztenciámat. Valamiféle működőképes „skizofréniának” tartom a 1989–2005 közötti tizenhat évet, amiből az mentett meg, hogy 1987–89-től visszatértem az egyedi autonóm grafikához és montázshoz. De mindig is outsiderként éreztem magamat, mert a fotográfusok képzőművésznek, a képzőművészek fotográfusnak tekintettek. Azt hiszem ez máig is így van.

Milyen módon választotta ki témáit és ezek miképpen különböztek képzőművészeti alkotásaitól?

A képeket az élet belső nyomásának ozmózisa és az intuíció teremtette. Először gyors vázlatokban és írásban, hogy ne vesszen el az „ötlet”. És azután egymást is inspirálták. Plusz az olvasmányok. Tehát van bennük epikus vonás. Mondhatnám azt is, hogy a témáim választottak ki engem. Összegezve, szerintem nem válnak el a képzőművészeti és a fotográfiai alkotások egymástól akkor, ha a pszichét tekintem centrumnak, elismerve azt, hogy formailag különböznek. Egy közös kovász a kezdetük.

Mit gondol a (képi) kultúra jövőjéről? Hogyan látja a kortárs magyar művészeti közeget?

A jövőjéről? Csak a közelmúltját és a jelenét látom, egy huszadik századi ívet az elejének fokozott kreativitásától a mai XXI. századi digitális világ képinflációjáig, ami nagyon erős képi devalvációt kelt bennem a kulturális múltamat illetően akár a képzőművészetet, akár a fotográfiát nézem. A fotográfiában egyfajta ismétlődést látok, ami a fotóművészet múltjának alig ismeretéről tanúskodik. A mindent átjáró képi digitalizációból és az ezt kisérő tömegkulturális szokások nyomása felől a képi és gondolkodási szimplifikációt és újabban a dezinformálást látom erősödni. Az ék egyszerűségű képet igényli a tömegkultúra, amit két-három másodperc alatt fel lehet fogni. Ami ettől bonyolultabban gondolkodik életről/halálról és ami közöttük feszeng, azt csak nagyon kisszámú kortársi közönség keresi, amely egyébként is heterogén műveltségű. De nem bizonyos, hogy alkalmas vagyok bármiféle átfogó rálátással bírni és véleményt alkotni – a négy falam között faltól falig sétálva – a kortárs képi művészetekre.