„A képeim célja, hogy segítsenek a nézőknek békét teremteni belső énjükkel” – interjú Roger Ballennel

A Mai Manó Házban megrendezett kiállításod kapcsán hogyan tekintesz vissza az életművedre, hol látod a fő csomópontokat a művészetedben?

Többdimenziós művésznek tekintem magam, aki videóval, installációkkal, kollázsokkal és festészettel is foglalkozik. A különböző médiumokban való munkám során az volt és most is az a célom, hogy párhuzamos művészeti formákat hozzak létre, amelyek kibővítik és erősítik egymást, és ezáltal egy tágabb, átfogóbb esztétikát hoznak létre, nevezetesen a Ballenesque-et.

Milyen alkotók inspiráltak pályán elején, illetve kik azok a kortársak, akik rád gyakorolnak hatást?

Tizenhárom évesen vettem az első fényképezőgépemet, egy Mamiyát. Ekkorra, az 1960-as évek elején anyám már néhány éve a Magnumnál dolgozott. Beszélgetései, és különösen gyűjteménye révén számos fotográfus munkáját ismerhettem meg – ezek közül néhányat ma már művészettörténetileg is fontosnak tartanak. Ebben a közegben mindannyian hittek a fényképezés értékében, különösen abban, hogy az képes megragadni és átadni annak jelentését társadalmi-dokumentarista kontextusban.

A Magnum fotográfusai a példaképeim, a hőseim voltak. Anyám a New York-i Rye-ben található külvárosi házunk falaira akasztotta a fényképeiket. Mélyen belémivódtak ezek a képek, és amikor tizennyolcéves korom körül elmentem komolyan fényképezni, már egyértelműen tudtam, hogy milyen szintet akarok elérni.

Már kiskoromban magával ragadott Paul Strand munkássága. Fotóriporterként dolgozott, de művésznek tartotta magát. Utcai fotográfus volt, mégis nagyon intim módon bánt a témáival. Munkája még ma is időtlennek tűnik. (És idealizmusában mégis úgy tűnik számomra, hogy egy korábbi korszakhoz tartozik.) Számomra fontos volt, hogy mélyen tisztelte a fénykép eredendő formai tulajdonságait és a négyzetes formátumot használta. Ő volt az első példaképem.

André Kertészt édesanyám barátsága révén ismertem meg. Kertész a második világháború előtt hagyta el Európát. Hatással voltak rá a szürrealisták: a művek zavarodott és ellentmondásos minősége természetes alkotói attitűd volt számára. Anyám volt az első ember, aki – a saját fotógalériájában– eladta Kertész képeit az Államokban.

Az amerikaiak eladhatatlannak tartották a munkáját; ő viszont megdöbbent az amerikai fényképezés kifinomult állapotán. Anyámmal gyakran meglátogattam a lakásában, és e látogatások során – a nagy mesterhez hasonlóan – a Washington Square Parkra néző erkélyéről fényképeztem. Egy alkalommal lefényképeztem egy fémkakast, amely néha saját alkotásaiban is szerepelt. 

Ez egyfajta tisztelgés volt előtte. Kertésznek köszönhetem a rejtély megértését, az elemelt és formai bonyolultságot, amely munkám nagy részének hátterében áll. Megtanított arra, hogy a fotózás lehet művészeti forma.

Más fotográfusok, akik hatással voltak még rám, többek között Henri Cartier-Bresson (a döntő pillanat), Elliott Erwitt (a humoros és abszurd) és Ralph Eugene Meatyard (a pszichológiai).

Pályám ezen pontján nagyon nehéz kijelenteni, hogy egy művész vagy irányzat inspirálóbb, mint a többi. Ennek ellenére egyértelmű, hogy vonzódom azokhoz a munkákhoz, amelyeknek pszichológiai felhangja van. Különösen az Art Brut vonz, kedvenc kortárs művészem Francis Bacon.