„Mindegyik kép több hét eltéréssel rögzített pillanat kombinációja” – Nick Brandt első színes monográfiája

„Jobb dühösnek és aktívnak lenni, mint dühösnek és passzívnak.” Ambiciózus új sorozata, a This Empty World bemutatója kapcsán Nick Brandt fotográfus a Thames & Hudsonnak beszélt a munkamódszeréről, az apátiáról, a „környezeti armageddonról,” és arról, miért döntött úgy, hogy most először színesben dolgozik. A kiadó engedélyével most magyar nyelven is elolvasható az interjú.

Nick, közel két évtizede foglalkozol a természet pusztulásával, miközben a bolygónk helyzete egyre rosszabb, nem javul. Hogyan tudsz motivált maradni, látva a közönyt és ellenállást, amivel a környezetvédelem találkozik?

Igen, tényleg felbőszítheti és lehangolhatja az embert a közöny és az ellenállás, amelynek nap mint nap szemtanúi vagyunk, és amelyet azok a nagyrészt jobboldali politikusok tanúsítanak, akik a jelek szerint a vállalatok és az iparágak lobbistáinak utasítására cselekszenek. De arra a mondatra kell hagyatkoznom, amit folyvást ismételgetek, egyszerűen azért, mert hiszek benne: „Jobb dühösnek és aktívnak lenni, mint dühösnek és passzívnak.” Ha aktív az ember, kevésbé temeti maga alá a kétségbeesés. Ha csinálsz valamit, akármilyen kis dolgot is, az feltölt és segít összpontosítani.

A természetbe való emberi beavatkozást bírálod, miközben te is beavatkozol ugyanabba a tájba ezekkel az ember alkotta díszletekkel. Hogyan oldottad fel ezt az ellentmondást?

Erre nagyon odafigyeltem. A díszletekhez mindig olyan területeket választottunk, amik már leromlottak, kopárok voltak: egy út 300 méteres szakaszát, egy kiszáradt víztározót, vagy egy letarolt, túllegeltetett területet egy falu közelében. Lakott és nem természetvédelmi területről van szó.

Ez az egyik oka annak, hogy ilyen sokáig tartott a fotók elkészítése: az állatok nagyon óvakodva keresik fel az ilyen lakott területeket. Ezért is készült a sorozat nagy része éjszaka; az állatok nem szívesen jönnek közel nappal, amikor sokkal több ember, autó, motorkerékpár és haszonállat van a környéken.

Ami a díszleteket illeti, minden elemet többször használtunk fel. Amikor az utolsó díszletet is lebontottuk, semmit sem dobtunk el. A megmaradt kisebb darabokat meg elvitték a helyiek, az otthonaik javításához.

Amikor távoztunk, a tájat igyekeztünk olyan állapotban visszaadni, ahogy találtuk. A megbolygatott területeket újrafüvesítettük. Az esőzések után semmi sem utalt arra, hogy ott jártunk.

A képek annyira összetettek és részletgazdagok, hogy sokan azt gyaníthatják, számítógépen generálták őket. Miért volt olyan fontos számodra, hogy mindent kézzel valósíts meg, amikor ugyanezt a hatást a Photoshopban is elérhetted volna?

Mert nem nézett volna ki olyan jól, vagy nem ugyanazt a hatást váltotta volna ki. Igen, sokkal könnyebbé tehettem volna az életemet, ha a vadonban élő állatokat és a meglévő, félig városi helyszíneket fényképeztem volna, majd ezeket az elemeket a Photoshopban illesztettem volna össze.

De technikailag egyértelműen előnyösebb volt az állatokat, a helyszíneket és az embereket pontosan ugyanabból a kameraállásból fényképezni, mert így minden tökéletesen illeszkedett. Az eljárás esztétikai és érzelmi szempontból is döntő különbséget jelentett számomra. Mivel az elemek olyan nagy hányada volt jelen egyszerre a helyszínen, a fényképezés során olyan új ötletek kerültek elő, olyan váratlan események történtek, amelyekre soha nem gondoltam volna.

A sorozattal a karrieredben először került sor néhány fontos dologra: először készítettél színes képeket, használtál digitális technikát és bonyolult világítást. Milyen élmény volt ilyen jelentős mértékben változtatni a gyakorlatodon?

Egyszerre volt ijesztő és izgalmas ilyen bonyolult világítással dolgozni. Korábban még vakut sem használtam. Most, hogy vége a projektnek, még mindig utálom a vakut, amit az első fázisban kellett használnunk az állatokkal, a folyamatos világítást viszont, amit a második fázisban az emberekkel használtunk, megszerettem.

Hasonlóképpen volt egyszerre ijesztő és izgalmas először dolgozni színesben. Szerettem volna a lehető legkifejezőbb módon alkalmazni, kihasználni az ember alkotta élénk vöröseket, kékeket és narancssárgákat, amikkel természetellenes fény vetült a természetre.

Feltűnő, hogy milyen gyakran harsány a megvilágítás, hogy mindenhol kerítések és korlátok, hogy az állatok mély árkokba szorulnak vagy ezek peremén állnak. Mondanál még valamit a kiszolgáltatottság és csapdába esés érzéséről?

Igen, sok állatot valami mély árokban fényképeztem le, mintha a föld elnyelné őket, mintha ez lenne a sírjuk, miközben fent folytatódik a „fejlődés” könyörtelen menetelése.

A képeid a helyieket ugyanúgy a környezet pusztulásának áldozataiként, és nem okozóiként ábrázolják. Miért?

Igen, sosem agresszorként ábrázolom az embereket, mert nem ők azok. A környezetkárosodás és az éghajlatváltozás szinte mindig a szegény vidéki embereket sújtja a leginkább, mivel a természeti erőforrások, amelyekre támaszkodnak, kimerültek. Az igazi gonosztevők – a legtöbb politikus, gyártulajdonos és hasonló haszonleső – nem láthatóak.

A maszájok lakta közös tulajdonú területen dolgoztál, ami ritka példája az állatok és az emberek békés együttélésének. Mit tanulhatunk a példájukból?

Fel sem fogjuk a jelentőségét, amíg jobban bele nem gondolunk. Ez az egyik utolsó olyan, nem természetvédelmi terület, ahol az állatok és az emberek – az utóbbiak nagy számban – egymás mellett élnek. Ez egyre ritkább a 21. században. Tekintve, hogy milyen szegények, különösen tiszteletet parancsoló, hogy a maszájok jobbára tolerálják az állatok jelenlétét.

Mit tanulhatunk a példájukból? Nos, az ő esetükben egyre többen látják, hogy a természet megőrzésének gazdasági haszna is van, mivel a vidék, ahol laknak, jobbára szegény más erőforrásokban, az ökoturizmus pedig lehetőséget jelent.

Beszélj még egy kicsit a Big Life-ról is!

A Big Life Alapítvány a Kenya déli és Tanzánia északi részét magába foglaló Amboseli-Tsavo-Kilimanjaro ökoszisztéma védelméért tevékenykedik. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer természetvédő leszek, de olyan borzasztó mértéket öltött az elefántok kiírtása ezen a területen, hogy úgy éreztem, tennem kell valamit, mert kevés olyan szervezet létezett, amely rendelkezett volna az orvvadászat felszámolásához szükséges erőforrásokkal.

Richard Bonhammel, a zseniális helyi természetvédővel közösen hoztam létre az alapítványt. A fotóim nagylelkű gyűjtőitől komoly induló alapra sikerült szert tenni, onnantól pedig fokozatosan bővültünk. Nyolc év után ott tartunk, hogy a Big Life több mint 1,6 millió hektárnyi területet véd több mint 200 vadőrrel, 36 állandó és mobil őrhelyen. A környék legnagyobb foglalkoztatói lettünk.

A járőrkocsikkal, kutyákkal, éjjellátó berendezésekkel és a légi megfigyelés alkalmazásával magasabb szintre emeltük az összehangolt védelmet, ami drámai mértékben csökkentette az összes állat orvvadászatát a területen, a legmegátalkodottabb orvvadászok közül pedig jó párat letartóztattak. A biglife.org weboldalon még többet lehet megtudni a tevékenységünkről.