„Nem az objektívben van a művészet” – Angelo (1894–1974) élete és képei

Angelo a magyar fotográfia talán legizgalmasabb, legrejtélyesebb, legeredetibb, legsokoldalúbb, egyesek szemében legellentmondásosabb egyénisége. Egész művészpályájára a sokrétű változatosság, a kívülállás, a társtalanág, a szemléletének folyton változó, alakuló, öntörvényű fejlődése jellemző. Végvári Lajos szerint „a magyar fotográfia fénykorának legismertebb és legfontosabb személyiségei közé tartozik. …. működésének sokrétűsége, látókörének, szemléletének folyton alakuló és megújuló változatossága (jellemzi). … Életművével szinte maradéktalanul lehetne illusztrálni a XX. századi fotográfia történetét.”[1].

Több nevet használt, a leggyakrabban az – olasz díszítőművész dédapja tiszteletére viselt – Angelo-n kívül, Funk Pál, Funk Pinkász, P. F. Angelo, Angelo Pál néven szignálta képeit. De nemcsak névhasználata változatos, munkássága is két különböző világot mutat, mintha két különböző alkotó élt volna benne egymás mellett. Az 1920-as évektől évtizedeken át a legismertebb műtermi portréfényképész volt a fővárosban, a mondén világ első számú kedvenceként különösen a hölgyek körében volt kedvelt, sikk volt nála fényképeztetnie magát annak, aki az előkelő társaságban és a színházi életben valakinek számított. A háború után viszont – Végvári Lajos megfogalmazásával – „Angelo az utóbbi 20 évben egyike volt a ’hallgatás tornyainak’.”[2] Angelo 1968-as, a Műcsarnokban rendezett életmű-kiállítása döbbentette rá a fotós szakmát és a kiállítást megnyitó Végvári Lajost is, hogy Angelóban egy másik alkotót, a 20-as évek óta rendszeresen kiállító, izgalmas, kísérletező, különböző stíluskorszakokat reprezentáló fotóművészt kell tisztelnünk, aki kiállításokra küldött művészi kompozícióin különös belső feszültséget teremtve szuverén módon írta át a valóság látványait. „A század egyik legkiválóbb fotográfusa, … aki nemcsak történeti fontosságú műveivel, de értékes elméleti munkásságával is gazdagította az egyetemes fotográfiát,”[3] „… egész életén át avantgarde művész volt, ha az avantgardizmuson azt értjük, hogy anarchisztikus lázadás a fennálló konvenciók ellen.”[4] Egyetemes, személyén túlmutató jelentőségét hangsúlyozta Végvári: „Sokkal többet tudnánk például a magyar fotográfia útjairól és lehetőségeiről, ha jobban ismertük volna Angelót. A műveivel való ismerkedés arra késztet, hogy másképp értékeljük az egyetemes fotográfia XX. századi eredményeit.”[5]

Egy szokványos fényképészéhez képest életpályája rendkívül mozgalmas volt, tevékenységi területei is igen változatosak voltak. A róla szóló tudósításokban nehéz eligazodni. Kincses Károly Angelóról írt, alapos kutatásokon alapuló könyvében írta: „Nincs könnyű dolga az életrajzírónak. Angelo rendkívül színes egyéniség volt, … annyi mese, legenda, mítosz övezi Angelo pályáját, hogy alig lehet eldönteni, mi igaz, mi nem. Mindenre és mindennek ellenkezőjére is van számos bizonyíték. … Számtalan vicc, anekdota is keringett vele kapcsolatban.”[6]

Angelo Funk Pál néven 1894. január 31-én asszimilálódott zsidó művészcsaládba született Budapesten, mely generációkon át szobrászokat, festőket, grafikusokat adott a világnak. Olasz dédapja, Alessandro Angelo a 18. században a bécsi Hofburg stukkóin dolgozott. A család művész-tagjai híres elődjük tiszteletére vették fel az Angelo művésznevet. Szülei Nagyatádról költöztek Budapestre a Lipótvárosba, az Országház téren (ma Kossuth Lajos) laktak. Apja egy szállítmányozási vállalat raktárosa, anyja házi-varrónő volt. Nővére és két fivére is később a fotográfia és a filmezés területén dolgozott. Már tíz éves korától fényképezgetett, rajzolt, élőképekben szerepelt. Mivel csak a rajzolás érdekelte, sorozatos bukdácsolásai miatt az iskolát nem fejezte be. 1910-ben Münchenbe ment Carl Bauer iskolájába[7] festészetet tanulni, de képzőművészeti tanulmányai mellett a fényképezést is gyakorolta. Másfél év múlva a Festőakadémiát is otthagyta nagybátyja élőkép-társulatának egy színésznője kedvéért. Egyéves európai és amerikai vándorlás után Párizsba érkezvén, megvált a társulattól és a francia fővárosban divattervezéssel foglalkozott és kedvtelésből fényképezett. 1914-ben azonban a történelem közbeszólt, haza kellett térnie, be kellett vonulnia katonának, sebesülése után tartalékos állományba került. A háború alatt ismeretséget kötött a pályakezdését, karrierjét meghatározó módon segítő, munkáit rendszeresen propagáló orgánum, a Színházi Élet szerkesztőjével, Incze Sándorral. Leszerelése után másfél évig a legjobb mester, Székely Aladár műtermében első segédként dolgozott. Itt szerezhette komoly szakmai tapasztalatait, melyeket külföldi útján, a portréfényképezés megújításának kiválóságainál – Berlinben Nicola Perscheidnél, Hamburgban Rudolf Dührkoop műteremvezetőjénél, Petersnél, Párizsban Reutlingernél, Londonban Emil Hoppénél, Marcus Adams-nél – tett rövid látogatásai mélyítettek el.

A Színházi Élet és a Színház és Divat már 1918-tól közölte és reklámozta Angelo egyéni, összetéveszthetetlenül sajátos műtermi sztárképeit és kreációknak nevezett divatrajzait. Valószínű, hogy a divatrajzolást is – a fotográfiához hasonlóan – autodidakta módon sajátította el. Kezdetben még nem döntötte el, hogy fényképész, divat- és jelmeztervező, rajzoló vagy filmes akar-e lenni, avagy orfeumokban rendezett élőképekkel sikert aratni, sok pénzt keresni. Kincses szerint „egyszerűen csak sikeres és ismert ember (akart lenni), de az bármi áron.”[8] Mindenesetre mindezeket a tevékenységeket itthon és Franciaországban éveken át egymással párhuzamosan, komoly sikerrel művelte. 1916-ban Kertész Mihály rendezőasszisztense és operatőre volt. Közel tíz évig évente néhány hónapot Franciaországban dolgozott a Franco-British Film Corporation európai szekciója és a Metro Goldwin-Mayer filmjeiben – többek között – Fritz Lang, Erich Pommer, Ernst Lubitsch, Harry Lachmann munkatársaként. Itthon 1927-ben Eiben István operatőr mellett vett részt az első magyar hangosfilm munkálataiban. Majd két évtizeden át folyamatosan járta a világot, hol filmezett, hol divat- és jelmeztervezőként dolgozott, hol fényképezett és úti beszámolókat készített. 1922-től egy francia divatstúdióban dolgozott, a következő évben már a Lidón, rá egy évre Velencében, Milánóban, Svájcban, Párizsban és Londonban fényképezte a hírességeket és készítette számukra divatos kreációit.

Átmeneti megoldások után 1919-ben, 25 évesen már híres ’Mester’-ként – ahogy az Angelót folyamatosan sztároló Színházi Élet nevezte a még pályáját kezdő fotográfust – nyitotta meg nyolc évig működő, első jelentős műtermét a Váci körút 14-ben (később Vilmos császár, ma Bajcsy-Zsilinszky), szemben az Andrássy úttal. Állandó hírverés folyt körülötte, maga is jócskán hozzájárult az érdeklődés ébrentartásához, saját extravagáns fontosság-tudatának kialakításában, a mesterséges szenzációkeltés folyamatában. A korabeli sajtó mellett ő maga is profi módon használta a reklámot és a marketingeszközöket, remekül építette fel a saját imázsát. Ebben egyaránt szerepe volt művésznevének, felvett pózainak öltözködésének, fantasztikus műtermi kulisszáinak és világítás-technikájának, s annak is, hogy ’mester’-nek neveztette magát. Tehetsége és szorgalma révén rövidesen valóban azzá is vált. Rendkívül jó üzleti érzékkel hamar rátalált azokra a megrendelőkre, akik révén néhány év alatt megalapozhatta egzisztenciáját. Figyelmét a színésznőkre és a divat világára összpontosította. Feleségét is ebből a körből választotta, Misley Anna az Operaház magántáncosnője volt.

Mindezek következményeként 25 éven át divat lett Angelónál fényképezkedni. Kincses szerint „Angelo nyilvánvaló tehetsége, szorgalma, extravaganciája és érvényesülni tudása mellett a Színházi Élet ’csinálta meg’, tette sztárrá, ami Angelónak egy életre szóló megalapozott hírnevet, a lapnak megemelkedett előfizetői kört hozott.”[9] „… Minden együtt van ugyanis Angelóban és Angelo körül, ami azóta is kelléke a népszerűségnek, a sztárolásnak: jól eltalált név, extravagáns megjelenés és viselkedés, folyamatos médiajelenlét, fel-felbukkanó hírek és álhírek, ezek cáfolatai vagy megerősítései és legfőképp fotói az őt ábrázoló fotókkal vegyesen, etcetera.”[10] Személye így folyamatosan az érdeklődés középpontjában volt, olvasói levelek özönlöttek a lapokhoz, állandó témát adva a vele foglalkozó beszámolóknak. Ő mindig újat akaró alkotóvágyával, minden újdonságot kipróbálva, műtermében fantasztikus világítási hatásokat kialakítva, tehetségével, rátermettségével, megkapó képi leleményeivel nem érdemtelenül vált híressé, kommerciális portré-fotográfiái is magas színvonalat jelentettek a két világháború közti időszakban. Az Érdekes Újság cikkei nyomán divatos divattervező is lett Pesten, elsősorban színésznők fellépő- és estélyi ruháit tervezte. 1920-tól 1938-ig Franciaországban, 1922-től Hollandiában is időszaki műtermeket üzemeltetve 17 évig nyáron Cannes-ban és Aix les Bains-ben, télen Nizzában, ősszel Párizsban a Boulevard des Italiens-en, Hollandiában télen Hágában, a fürdőidényben a tengerparti Scheveningenben fogadta klienseit.[11] Hollandiai műtermeit később nővére vette át és üzemeltette tovább. Hírességek hosszú sorát fotografálta, a múlt század száz meg száz ragyogó szellemisége, kimagasló egyénisége állt neki modellt: Ady Endre, Babits Mihály, Bajor Gizi, Bartók Béla, Blaha Lujza, Csortos Gyula, Fedák Sári, Karinthy Frigyes, Kálmán Imre, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Székely Mihály, Szőnyi István, Josephine Baker, Charlie Chaplin, Maurice Chevalier, Jean Cocteau, George Gerschwin, Alfred Hitchcock, a Lumiere testvérek, Gustav Mahler, Vaclav Nyizsinszkij, Pablo Picasso, Maurice Ravel, Max Reinhardt, Fjodor Saljapin, Arturo Toscanini – hogy csak a legismertebb neveket említsük – állt kamerája előtt. A legkülönbözőbb uralkodók – királyok, maharadzsák, kánok és családtagjaik, – arisztokraták, a színház, a film, a cirkusz, az orfeumok csillagai, színészek, énekesek, táncosnők, szépségkirálynők, zsokék, félvilági nők, a társasági élet válogatott figurái – egyszóval azok, akiket a kispolgári közönség irigyelt és csodált. „A magyar szórakoztatóipar hőskorának legkeményebben dolgozó napszámosa, mellesleg maga is sztár és a társaság kedvence” [12] volt – írták róla. Itthon 1928-tól a Belváros még előkelőbb pontjára költözött, a Váci utca 24-ben nyitotta meg fényűző eleganciával berendezett, minden apró részletében különleges gonddal, ízléssel megtervezett műtermét.

Egyöntetű sikerének titkát többen, különbözőképp próbálták megfejteni. Angelo, Balogh Rudolf, Rónai Dénes és Pécsi József 1931-ben a Tamás Galériában[13] rendezett, közös kiállítását értékelő Révész Imre szerint: „Ő az elegáns mondén világ fotográfusa. Képeit az egész világon ismerik és kopírozzák. A divatot viszi bele munkájába és az eleganciát, a mai kor külsőséges stílusát, amelyben mindenki gyönyörű akar lenni, fiatal és üde, gazdag és ápolt. … Sex appeal fotografusa Angelo, a mai kor igazi fényírója.”[14] Kellér Andor szerint viszont: „A lényeget ragadta meg a modell egy tekintetében, egy mozdulatában, feltárta az alany belső világát, de tapintatosan, udvarias retusokkal, bölcsen tudva, hogy a földi halandó nem ismeri önmagát, segíteni kell rajta. A rendelő boldogan szorongatta fényképét – az valóban mása volt, bár kicsit Arany Jánost idézve: égi mása.”[15] A Színházi Élet Angelo műtermét, munkamódszerét bemutató cikke szerint: „Ami szép asszony, színésznő, művésznő Pesten és Budán van, az mind Angelonál ül modellt a képhez. … Nem csak az arcokat fotografálja le, a lélekből, az individualitásból is belevisz mindent a képbe. Modelljét nem ülteti azonnal a gép elé. Előbb elbeszélget vele, kiismeri lényét, felfogását, ízlését, hajlamát. Aztán következik az ezekhez alkalmazott dekoráció és végül, amikor hosszas próbálgatás után megtalálta a legalkalmasabb poset, megtörténik a felvétel.”[16] Nagyon jellemző a híres képszerkesztő, Ritter Aladár visszaemlékezése is: „Nagyszerű ember volt, okos, jó humorú, kellemes társalgó, jólelkű és nagyvonalú. … Átlagosan 2-3 órát töltött egy-egy kuncsafttal. Volt egy nagyon kellemes szalonja, ott beszélgetett velük, ahogyan ő mondta, ’fellazította a pácienst’. Közben figyelte az arcokat. … Kereste a legjobb megoldást. Azt, amelyik nem hazudik ugyan, de a legelőnyösebb oldalról mutatja az embereket. Az biztos, hogy a nők mindig sokkal szebbek voltak a képein, mint az életben.”[17] Jellemző sztorit mesélt erről Ritter:

Még egy sztori a legendáriumból Ritter Aladár ironikus előadásában: „Azt mesélték, hogy egyszer valamelyik színésznőről készült sorozatát kiküldték Amerikába, ahol egy milliomos meglátta a szívdöglesztő díva fotóit, s eszét vesztve rohant Magyarországra, hogy elnyerje a szépség kezét. Aztán, amikor meglátta az életben, hanyatt-homlok hazarohant, agglegényként.” [19] Nem kevésbé jellemző Fedák Sári válasza arra a kérdésre, hogy melyik képét szereti a legjobban: „azt, amelyiken Angelo a legvékonyabbra retusírozott.”[20]

A minőségi műtermi munka követelményeit Angelo tíz hasznos tanácsban foglalta össze:

„Inkább tanulmányozd a nagy klasszikusokat, mint a konkurens vállalat kirakatait.
Nem az objektívben van a művészet, hidd el nekem!
Ne véletlenségekre bízd munkád sikerét. Az öntudatos munka képzettséged és képességed tükre.
Ne becsméreld Kedves Kollégád munkáit, mert sohasem tudhatod, hogy a föntemlített Kedves mit mond a hátad mögött a Te munkádról.
Respektáld a fényképészeti anyagot, mert az anyag a modern mai technikának, kémiának a koronája.
Ne bízd az előhívást az inasra.
Fotografálás közben ne gondolj arra, hogy egy tucat lemez mennyibe kerül és mit fog fizetni a megrendelő.
Mindig a kundschaftnak van igaza. Biztosan tévedtél és hibáztál, mert nem találtad el az ízlését.
Használj olyan anyagot, amelyiknek emulziója és gyártása állandóan megbízható.
Önkritikáért ne menj a szomszédba.”[21]

Angelo közel 60 éves pályafutása során az alkalmazott fényképezésben a szolgáltatói ágazat műtermi portréfényképészeként mintegy 450 ezer embert fényképezett le. Az első másfél évtized többnyire artisztikus ízléssel, minuciózus gonddal, nagy szakmai tudással készült portréanyaga igényes, gondosan megtervezett, biztosan komponált munka volt, melyeken még nem köszöngettek vissza az azonos pózok, beállítások, kellékek. A töménytelen mennyiségű megrendelés teljesítése később azonban a minőség rovására ment. Annak ellenére, hogy Angelo egyéb tevékenységeivel fokozatosan felhagyott, és csak a fényképezésre koncentrált, ezerszám készült műtermi portréiban nem tudott újítani. A ’20-as éveknek és a ’30-as évek első felének sok egyéni megoldással, képi ötlettel, változatos beállításokkal, érdekes kompozícióval készült, a fontos részletet fény-árnyék kontraszttal kiemelő, egyénített portréit a későbbi időszakban egyre inkább kiüresedett, önmagát ismételgető, fényekkel, technikával zsonglőrködő, kizárólag a modell elvárásait, tetszeni vágyását kiszolgáló, gyakran agyonretusált portrék követték.

A német megszállás alatt régi gépeit azért kobozták el, mert műterme kirakatában zsidó művészek portréit állította ki, a háborúban műterme bombatalálatot kapott, újabb gépei pedig már 1945 augusztusában újra üzemelő műtermének 1951-es államosításával kerültek be a ’közösbe’, csupán egy Leicája maradt.[22] A Mester kényszerű belépésével a Fény-Szöv-be[23] úgy tűnt, hogy csillaga végképp leáldozott. 1964-es nyugdíjazásáig a Fény-Szöv. 15. számú telephelyén a Petőfi Sándor utca 15-ben alkalmazottként a megélhetésért kellett robotolnia, egyre igénytelenebb munkákat – szürke kisemberek igazolványképeit, tablókat – kellett készítenie szakmányban. Bár igyekezett eleget tenni a kor elvárásainak, a szövetkezet sztahanovistája lett, kiváló dolgozó elismerést kapott, de élete vége felé egyre megkeseredettebbé vált, és mindinkább magába zárkózott. 80 éves korában, 1974. december 13-án halt meg.

Angelo kényszerű munkája mellett egyre többet fényképezett a saját örömére, művészi hajlamai kielégítésére. „A ’koszorús mester’ végül korosan és betegen, fáradtan és magánosan, egyetlen géppel barangolva vált nagy művésszé.”[24] Alkotó energiái most másik tevékenységében, a fotóművészet területén bontakoztak ki újra, és a ’20-as, ’30-as évekéhez hasonló csúcspontra ért. Már a 20-as évek elejétől állandó és sikeres résztvevője volt a hazai és külföldi nemzetközi fotókiállításoknak. „Mindazt az elismerést, sikert, amit korábban a műtermes portréfényképezéstől kapott, mostantól szinte kizárólag alkotó fotóművészként kereste és találta meg. Soha ennyi kiállításra nem küldte el munkáit, soha ennyi érmet, oklevelet nem kapott, mint az 1950-es éveket követő másfél évtizedben. De látásmódja, szemlélete is erősen átalakult, egészen más képek kerültek ki a keze alól, mint addig.”[25] … „Az ötvenes évek sivár igazolványkép-készítő valóságától való elszakadás lehetőségét mutatta, a szabadság illúzióját nyújtotta, a művészi ambíciók kompenzációját jelentette a számtalan külföldi kiállítási részvétel.”[26] – adta magyarázatát Kincses Károly e váratlan megújulásnak. Erről maga Angelo is beszélt Kellér Andornak:

„Úgy érzem, valahogy most találtam meg magamat. Ha letelik a műszak, hazamegyek és … szabadidőmben a művészettel foglalkozom. Mert más az ipari fotografálás és más a művészi. … Munkáim tavaly száztíz kiállításon szerepeltek a világ minden táján, az utolsó három évben huszonnégyszer tüntettek ki külföldről, diplomákat, érmeket, plaketteket kaptam. … A kísérletezés, az újat-teremtés lehetőségeivel foglalkozhatom, ezért élek. Ma jobban ismernek odakünn, mint valaha, művészi elképzelésem szabadon szárnyalhat, sietek és mohón dolgozom, a korom hajt, rengeteg az elmondandóm a fotóművészetben.”[27]

Angelo a magyar fotográfia legszélesebb skáláján kísérletező művészegyéniség volt. Szemléletének folyton alakuló és megújuló változatosságával kereste az újat, a továbbfejlődés lehetőségét biztosító témákat és eszközöket. Sokszínű életművében szinte hiánytalanul olvasztotta be, dolgozta fel fél évszázad avantgárd törekvéseinek legfontosabb mozzanatait, úgy, hogy mindig saját képére formálta a külső hatásokat, érvényre juttatta személyiségének határozott vonásait. Mint Hevesi Iván írta: „Angelo … sok művében megmutatja, hogy a foto miként kerekedhet felül a puszta realitáson. Költőivé válhat, átszellemített, stilizált eszközökkel dolgozhat és olyan kompozíciós formákra, harmóniákra lelhet, amelyek elvontabbak a szokottaknál, de amelyeknek újszerű kifejező erejét tagadni nem lehet.”[28] Nem csatlakozott korának egyetlen irányzatához, stílusához sem, mindig is jellemző volt rá a kívülállás. Markánsan kirajzolódó alkotói periódusainak formanyelvi változásai tudatosságából, szemléletének öntörvényű, belső változásaiból következtek. „Különböző képei és periódusai a személyiség határozott vonásainak bélyegét viselik magukon. Alkotó egyénisége különböző felfogásait, stílusait a művészi fejlődés logikája szerint kapcsolja zárt egységbe.”[29] – állapította meg Végvári Lajos.

Művészi pályája a festőiséggel indult. Komoly sikereket aratott nemes eljárásokkalkészült nagyméretű olaj- és brómolajnyomataival éslágy rajzú objektívvel készült, artisztikusan felépített festőies, romantikus hangvételű mediterrán táj- és városképeivel, zsánerjeleneteivel. Varázslatosan lágyított, puha fényhatásokkal, elmosódott kontúrokkal készített képei a magyar festőies fényképezés élvonalába tartoznak. A következő alkotói szakaszában optikai trükkökkel torzított vonalaival, a torzító objektívek dinamikus képformálási lehetőségeivel, szolarizációval, relief-eljárással létrehozott felvételekkel, montázzsal és laboratóriumi beavatkozásokkal szokatlan rajzolatot, sajátos dinamikát hozott létre, szuggesztív hangulatokat közvetített, mintegy látomássá alakította át a valóság részleteit. A ’30-as években a modern fotográfia tárgyilagosabb, konstruktív irányát művelte. Formákat hangsúlyozó, tereket szerkesztő, elvont rendjével a fotográfia új formanyelvének egyik jelentős alakítója volt.

Bár Angelo látásmódjára meghatározó volt a festői hatásokra törekvés, nála a lágyító rajz vagy az olajnyomatok festőisége – úgy tűnik – más célt szolgált, mint kortársainál. Ő – mint számos más kifejezőeszközzel is – evvel akart, és tudott túljutni a valóság nyers visszaadásán, az aprólékosan józan ábrázoláson. Minden periódusára érvényes, hogy a szokottnál elvontabb kompozícióival, megkapó képi leleményeivel, a téma lírai-költői átköltésével, stilizáló eszközeivel sikerült elszakadnia a téma-adta egyedi jelenségektől, s ezzel a művészi általánosítást, és az elvont, gyakran szimbolikus mondanivaló kifejezését valósította meg. Bármilyen formai elemet, kifejező eszközt használt, célja mindig a látvány esztétikai jellegű transzponálása volt. Taorminai kútján a festőiséggel nem egy adott olasz városrészletet, hanem a mediterrán esték hangulatát, a Magyar falun a házak ritmikus rendjével, a konstruktív komponálásmóddal, tónusredukcióval nem egy megnevezhető községet, hanem általában a magyar falvak szerkezetét, karakterét adta vissza. Kezdődik a komédia című képén a kikiáltó elmosódó kontúrú figurájában nem riportképet vagy egy jól elkapott cirkuszi pillanatképet, zsánerjelenetet kell látnunk, hanem – mint ez a 20. századi képzőművészetben is oly gyakori – a művésznek a bohóc álarca mögé rejtett önarcképét. Angelo a dekoratív formaépítés mestere, művein mindig érződik a tudatos komponálás szilárdsága. Kiiktatott minden esetlegességet, ám jellegzetessége az is, hogy ez a tudatosság olykor az elvont, spekulatív mondanivalóval társulva színpadias hatásokat, olykor kiszámított, modoros formajátékot eredményezett. A Poéta profana esztétikai tökéletessége nem feledteti a kép erőszakolt, hatásvadász jellegét.

Meglepő továbblépése – fotográfiánk történetében egyedülálló kísérletként – az 1950-es években a szürrealizmus, majd az absztrakt fotográfia felé történt. A ’szocreál művészet’ egyeduralma idején, ilyen ’burzsoá’ irányzatokhoz tartozni teljes erkölcsi és anyagi ellehetetlenülést, akár az alkotó-munka folytatásának meghiúsulását jelenthette. Angelo ’elefántcsont-toronyba vonulva’, kisipari és művészeti tevékenységét gondosan elkülönítette. Az emberek világától elfordulva, korábbi stílusjegyeivel szakítva, teljesen új alkotói szakaszt épített fel. Szinte kizárólag élettelen tárgyakból szerkesztette meg képei világát, teljes elszigeteltségben alkotta fotográfiánkban egyedülálló, montázs-megoldásokkal készült, látomásoknak tűnő szürrealista kompozícióit, melyek szuggesztíven fejezték ki a kor szorongásokkal teli légkörét. Végül Nonfiguratív képek című ciklusában elvont formák és fényhatások absztrakciói váltak fő témájává. A valóság töredékeiben, többnyire nagyon is konkrét tárgyak közeli felvételein, szűk képkivágást alkalmazva mikro-részletek, az anyag- és fényhatások, tükröződések bizarr rajzolatában az ottfelejtett dolgok, a leghétköznapibb tárgyak látványainak absztrakt jegyeit emelte ki. Életérzését nonfiguratívvá vált ábrázolásokban vetítette ki, szimbolikus tartalmakat kívánt megjeleníteni. „Az egykori színházi fotós, világsztárok megörökítője, a színpadot kitágította és drámai jeleneteket fedezett fel az ember kezemunkáját viselő, vagy éppen ellenkezőleg, pusztító szenvedélyét sínylő tárgyi világon. Mohó kíváncsisága és szürrealisztikus látásmódja fantasztikus részleteket emel ki az ottfelejtett dolgokból.”[30] – írta Perneczky Géza. „Angelo misztikus, metafizikus lett. – állapította meg Kincses Károly. – Témáit ugyan a valóságból merítette, de az elkészült képek már nagyon messze kerültek kiindulási pontjuktól. Hiába volt nagyon modern sok tekintetben, sajnos nem volt hatással a hatvanas-hetvenes évek avantgárd törekvéseire, itthon elszigetelten, csak magának dolgozott.”[31]

Legaktívabb kiállítói korszakában, 1955 és 1963 között Angelo külföldön igen széleskörű megbecsülésnek örvendett, Kanadától Új-Zélandig, s Szingapúrtól Kenyáig öt világrész több mint 300 kiállításán szerepelt képeivel, s mintegy 70 arany-, ezüst- és bronzérmet, oklevelet kapott. De már a megelőző évtizedekben is sok jelentős kitüntető elismerésben részesült. 1926-ban a legrangosabb szervezet, a Royal Photographic Society of Great Britain tagja lett, 1927-ben Salzburgban Osztrák Állami Aranyéremmel tüntették ki, 1958-ban a FIAP (Federation International d’Art Photographie: Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége) Excellence, 1969-ben a legmagasabb, Hon.EFIAP (Honoaire Excellence) kitüntetését[32] kapta. 1959-ben a francia kultuszminiszter díját, 1960-ban Montrealban aranyszobrot, Brüsszelben Európa-díjat, 1961-ben a francia szépművészetek miniszterének díját, a Daguerre-Niepce érmet nyerte el. Több mint 40 tekintélyes nemzetközi lap és magazin – köztük a Vanity Fair, Harper’s Bazaar, Berliner Illustrirte Zeitung, Theatre Show, La Danse, Wiener Salonblatt, Die Dame – közölte képeit és írásait. Itthon 1924-ben a MAOSZ (Magyar Amatőrök Országos Szövetsége) a művészi fényképezésben szerzett érdemek elismerésére alapított érmet ítélte neki, egy évre rá a Budapesti Fényképészek Ipartestületének alelnöke lett. 1937-ben ’Magyarország aranykoszorús fényképészmestere’ kitüntetést nyerte, 1939-ben a Ipartestület a fényképezés feltalálásának 100 éves jubileuma alkalmából ’a fényképezés és a szakmai érdekek terén szerzett kiváló érdemei’ elismeréseként több kiemelkedő fotográfusunk társaságában Niepce-Daguerre arany-emlékéremmel és aranylánccal tüntette ki. 1956-ban a MADOME (Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesülete) arany jelvénnyel jutalmazta. 1927 és 1937 között tucatnyi írása jelent meg a Fotóművészeti Hírekben. 1934-1938 között a hivatásos műtermi fényképészek szaklapjának, a Magyar Fotográfiának[33] egyik szerkesztője volt. Részt vett a tanonc-oktatásban, 1939-től a fényképészmester vizsgabizottság elnökévé választották. 1936-ban A mestervizsga és problémái[34] című cikkében minden részletre kiterjedő figyelemmel foglalta össze a fényképész iparos-képzés és vizsgáztatás témakörét, egyben egy fotófőiskola felállítására tett javaslatot, melynek programját is kidolgozta. Javaslatai – bár évtizedeken át sem vesztették el aktualitásukat – sem akkor, sem később nem találtak meghallgatásra.

Angelo fáradhatatlan tanító és szervező volt, aktívan részt vett az amatőr fotósok esztétikai kultúrájának fejlesztésében. Itthon és külföldön magyarul, angolul, franciául a legkülönbözőbb témakörökben több mint 70 előadást és szakmai bemutatót tartott szakmabelieknek és kiállító amatőröknek a modern fotóművészetről, portré- és aktfényképezésről, a műtermi gyakorlatról, technikai kérdésekről. Mivel több mint 50 fényképész volt tanítványa, élénken foglalkoztatta a fényképész iparos-képzés problémája. 1945-ben, amint lebombázott műterme újra használhatóvá vált, a szakma egészét átfogó tematika oktatására előadónak neves szakembereket – fotográfusokat, képző- és iparművészeket, művészettörténészeket, filmes-, színpadi, és műszaki szakembereket, tudósokat, divattervezőket, stb. – megnyerve meghirdette a hathónapos Angelo Fotó Akadémiát. A Szabadság című lapban 1945. augusztus 17-én megjelent hirdetése szerint „Angelo műterme teljes üzemben. Külön helyiséggel szeptember 10-én indul Angelo és 30 kiváló fotópedagógus és művész vezetésével Angelo fotoakadémiája kezdőknek és haladóknak.”[35] Sajnos nem tudni, hogy a nagy ívű tervezetből realizálódott-e valami.
Szakírói munkássága is igen szerteágazó és színvonalas volt. Írt az aktfényképezésről, a műtermi portréfotózásról, a nemes eljárásokról, a modern fotográfia problémáiról, a művészi fényképezésről, technikai kérdésekről, a mestervizsgáról, a szakma napi gondjairól, a fényképészek gazdasági helyzetéről, s publikált kiállítási kritikákat is. A Magyar Fotográfiában, a Magyar Fényképészben,[36] A Műteremben[37] olvashatók írásai, s a fotóművész amatőrök lapjában, a Fotóművészeti Hírekben 1927 és 1937 között tucatnyi tanulmánya jelent meg. Reveláció erejével ható 1968-as kiállításán kívül 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában A magyar fotoművészet 125 éve[38], és 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981.[39] című átfogó fotótörténeti kiállításokon is méltóképpen szerepeltették munkáit. 2002-ben Kecskeméten a Magyar Fotográfiai Múzeum rendezte meg Angelo retrospektív kiállítását[40], és ehhez kapcsolódva jelentette meg Kincses Károly Angelo[41] monográfiáját. 2004-ben a Sólyom András által rendezett dokumentumfilmben kortársai idézték fel Angelo alakját, munkamódszerét, művészetét. 2018. augusztus 9-én a Mai Manó Ház Blogján Angelo volt A hét fotósa. Legtöbb művét közgyűjtemények – a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, az Országos Színháztörténeti Múzeum – őrzi.

Páratlan munkabírását ismerve is nehéz elképzelni, hogy fért be mindez egy ember életébe. Hihetetlenül szerteágazó tevékenységét úgy végezte, hogy mindig a pontosságra, technikailag tökéletesre törekedett. Neve a mesterségbeli tisztességgel, maximalizmussal, a minőség fogalmával vált egyenértékűvé. De ez nem száraz perfekcionalizmust jelentett, hanem eleven, fáradhatatlan képzelettel párosult. Kincses Károly szerint: „Néhány azonosság, amely képei mindegyikén megtalálható: a mindent meghatározó festőies látásmód, a nagyon határozott kompozíciós rend, a fények és árnyékok kiemelt kezelése, a gyakran romantikus attitűd és a mindenben megnyilvánuló feltétlen szakmai tudás és igényesség,”[42] Kiállításának kritikusa, Perneczky Géza szerint Angelo titka az, hogy „az állandóan változó világban sajátos egyéniség tudott maradni, valami állandó hangot, atmoszférát tudott megőrizni.”[43]

(Tőry Klára, 2020. június)

Jegyzetek

[1] P. F. Angelo fotoművész kiállítása. Budapest, Műcsarnok kamaraterem, 1968.

[2] Végvári Lajos: A márciusi kiállítások krónikája. P. F. Angelo kiállítása, Műcsarnok. Fotóművészet,

1968/1. 41. o.

[3] Végvári Lajos: Vydareny Iván. Fotóművészet, 1969/3. 39. o.

[4] Végvári Lajos: A márciusi kiállítások krónikája. i. m. Fotóművészet, 43. o.

[5] Végvári Lajos: Hárman a Fórumon. Fotó, 1968/5. 196. o.

[6] Kincses Károly: Angelo. A magyar fotográfia történetéből 26., Magyar Fotográfiai Múzeum, 2002. 10.,17.,44. o.

[7] Akademie der Bildenden Künste

[8] Kincses Károly: i. m. 20. o.

[9] Kincses Károly: i. m.19. o.

[10] Kincses Károly: i. m. 11. o.

[11] Hága, a Hotel des Indes mellett, Scheweningen, Badhuis-weg Közli: Kincses Károly: i. m. 29. o.

[12] Szabó Sz. Csaba: A sztárok magyar fényképésze, aki maga is sztár volt. 2019.03.19. https://nlc.hu/szabadido/ 20190319/angelo-funk-pal-fenykepesz/

[13] Tamás Henrik műgyűjtő Akadémia utcai 8. sz. alatti galériája

[14] Révész Imre: A fényképkiállításról. Magyar Fotográfia, 1931/8. 9. o.

[15] Idézi: Kincses Károly: i. m.32. o.

[16] Idézi: Kincses Károly: i. m. 25. o.

[17] Idézi: Sz. K. J.: „Fellazított páciensek” Ritter Aladár Angelóról. Fotó, 1990/5. 234. o.

[18] Idézi: Sz. K. J.: i. m. 234. o.

[19] Idézi: Sz. K. J.: i. m. 234. o.

[20] Idézi: Kincses Károly: i. m. 49. o.

[21] Angelo Kis notesz-könyvéből. Műterem, 1927. szeptember. 19. o.

[22] Közli: (R. P.): P. F. Angelo fotóművész kiállítása a Kossuth Egyetemen. Hajdú-Bihari Napló, 1969. október 29. Idézi: Kincses Károly: i. m. 48. o.

[23] Budapesti Fényképészek Kisipari Szövetkezete

[24] (R. P.): i. m. Idézi: Kincses Károly: i. m. 48. o.

[25] Kincses Károly: i. m. 31. o.

[26] Kincses Károly: i. m. 69. o.

[27] Idézi: Kincses Károly: i. m. 71. o.

[28] Hevesi Iván: A magyar fotoművészet története. Bibliotheca, Budapest, 1958. 105. o.

[29] Végvári Lajos: A márciusi kiállítások krónikája. i. m. 42. o.

[30] Perneczky Géza: Három műfaj. Vámos László és Angelo. Élet és Irodalom, 1969. 44. sz.

[31] Kincses Károly: i. m. 68. o.

[32] Vadas Ernő közlése szerint (önéletrajzában): „melyet az egész világon mindenkor csak száz fotóművész kaphat.”

[33] A Budapesti Fényképészek Ipartestületének és a Magyar Fényképészek Országos Szervezetének hivatalos

közlönye. 1921-1938.

[34] Kincses Károly: i. m. 60. o.

[35] Idézi: Győri Lajos: Angelo önarcképek. Múzsák, 1991/3. 39. o.

[36] A Budapesti Fényképészek és Fényképnagyítók Ipartestülete hivatalos lapja. 1939-1944.

[37] Ismeretterjesztő folyóirat szakfényképészek részére. 1927-1930.

[38] A magyar fotoművészet 125 éve (rendezte: Magyar Fotoművészek Szövetsége). Magyar Nemzeti

Galéria, 1966 november - december

[39] Tény-Kép A magyar fotográfia története 1840-1981. Műcsarnok, 1981. december 19. – 1982. január 31.

[40] P. F Angelo fotóművész kiállítása. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2002.11.08.-2003.02.02.

[41] Kincses Károly: Angelo. (A magyar fotográfia történetéből 26.) Magyar Fotográfiai Múzeum, 2002.

[42] Kincses Károly: i. m. 69. o.

[43] Perneczky Géza: Angelo fotóinak kiállítása. Magyar Nemzet, 1968. 03.09. 4. o.

„Nem az objektívben van a művészet” – Angelo (1894–1974) élete és képei

Következő

Homályból a fénybe. Frida Kahlo fotógyűjteménye a Mai Manó Házban

Elveszett és megtalált képek – Dokumentumfilm jelent meg Ernest Cole munkásságáról

Mit nézzünk decemberben? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

„Mindenki tud egy jó fotót készíteni” – Elárverezték Dorothy Bohm (1924–2023) gyűjteményét

,,Apámat festem (…), aki magyar származású művész és fotográfus” – Frida Kahlo édesapjának fotográfusi pályafutása