„Nem az objektívben van a művészet” – Angelo (1894–1974) élete és képei

A Színházi Élet és a Színház és Divat már 1918-tól közölte és reklámozta Angelo egyéni, összetéveszthetetlenül sajátos műtermi sztárképeit és kreációknak nevezett divatrajzait. Valószínű, hogy a divatrajzolást is – a fotográfiához hasonlóan – autodidakta módon sajátította el. Kezdetben még nem döntötte el, hogy fényképész, divat- és jelmeztervező, rajzoló vagy filmes akar-e lenni, avagy orfeumokban rendezett élőképekkel sikert aratni, sok pénzt keresni. Kincses szerint „egyszerűen csak sikeres és ismert ember (akart lenni), de az bármi áron.”[8] Mindenesetre mindezeket a tevékenységeket itthon és Franciaországban éveken át egymással párhuzamosan, komoly sikerrel művelte. 1916-ban Kertész Mihály rendezőasszisztense és operatőre volt. Közel tíz évig évente néhány hónapot Franciaországban dolgozott a Franco-British Film Corporation európai szekciója és a Metro Goldwin-Mayer filmjeiben – többek között – Fritz Lang, Erich Pommer, Ernst Lubitsch, Harry Lachmann munkatársaként. Itthon 1927-ben Eiben István operatőr mellett vett részt az első magyar hangosfilm munkálataiban. Majd két évtizeden át folyamatosan járta a világot, hol filmezett, hol divat- és jelmeztervezőként dolgozott, hol fényképezett és úti beszámolókat készített. 1922-től egy francia divatstúdióban dolgozott, a következő évben már a Lidón, rá egy évre Velencében, Milánóban, Svájcban, Párizsban és Londonban fényképezte a hírességeket és készítette számukra divatos kreációit.

Átmeneti megoldások után 1919-ben, 25 évesen már híres ’Mester’-ként – ahogy az Angelót folyamatosan sztároló Színházi Élet nevezte a még pályáját kezdő fotográfust – nyitotta meg nyolc évig működő, első jelentős műtermét a Váci körút 14-ben (később Vilmos császár, ma Bajcsy-Zsilinszky), szemben az Andrássy úttal. Állandó hírverés folyt körülötte, maga is jócskán hozzájárult az érdeklődés ébrentartásához, saját extravagáns fontosság-tudatának kialakításában, a mesterséges szenzációkeltés folyamatában. A korabeli sajtó mellett ő maga is profi módon használta a reklámot és a marketingeszközöket, remekül építette fel a saját imázsát. Ebben egyaránt szerepe volt művésznevének, felvett pózainak öltözködésének, fantasztikus műtermi kulisszáinak és világítás-technikájának, s annak is, hogy ’mester’-nek neveztette magát. Tehetsége és szorgalma révén rövidesen valóban azzá is vált. Rendkívül jó üzleti érzékkel hamar rátalált azokra a megrendelőkre, akik révén néhány év alatt megalapozhatta egzisztenciáját. Figyelmét a színésznőkre és a divat világára összpontosította. Feleségét is ebből a körből választotta, Misley Anna az Operaház magántáncosnője volt.

Mindezek következményeként 25 éven át divat lett Angelónál fényképezkedni. Kincses szerint „Angelo nyilvánvaló tehetsége, szorgalma, extravaganciája és érvényesülni tudása mellett a Színházi Élet ’csinálta meg’, tette sztárrá, ami Angelónak egy életre szóló megalapozott hírnevet, a lapnak megemelkedett előfizetői kört hozott.”[9] „… Minden együtt van ugyanis Angelóban és Angelo körül, ami azóta is kelléke a népszerűségnek, a sztárolásnak: jól eltalált név, extravagáns megjelenés és viselkedés, folyamatos médiajelenlét, fel-felbukkanó hírek és álhírek, ezek cáfolatai vagy megerősítései és legfőképp fotói az őt ábrázoló fotókkal vegyesen, etcetera.”[10] Személye így folyamatosan az érdeklődés középpontjában volt, olvasói levelek özönlöttek a lapokhoz, állandó témát adva a vele foglalkozó beszámolóknak. Ő mindig újat akaró alkotóvágyával, minden újdonságot kipróbálva, műtermében fantasztikus világítási hatásokat kialakítva, tehetségével, rátermettségével, megkapó képi leleményeivel nem érdemtelenül vált híressé, kommerciális portré-fotográfiái is magas színvonalat jelentettek a két világháború közti időszakban. Az Érdekes Újság cikkei nyomán divatos divattervező is lett Pesten, elsősorban színésznők fellépő- és estélyi ruháit tervezte. 1920-tól 1938-ig Franciaországban, 1922-től Hollandiában is időszaki műtermeket üzemeltetve 17 évig nyáron Cannes-ban és Aix les Bains-ben, télen Nizzában, ősszel Párizsban a Boulevard des Italiens-en, Hollandiában télen Hágában, a fürdőidényben a tengerparti Scheveningenben fogadta klienseit.[11] Hollandiai műtermeit később nővére vette át és üzemeltette tovább. Hírességek hosszú sorát fotografálta, a múlt század száz meg száz ragyogó szellemisége, kimagasló egyénisége állt neki modellt: Ady Endre, Babits Mihály, Bajor Gizi, Bartók Béla, Blaha Lujza, Csortos Gyula, Fedák Sári, Karinthy Frigyes, Kálmán Imre, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Székely Mihály, Szőnyi István, Josephine Baker, Charlie Chaplin, Maurice Chevalier, Jean Cocteau, George Gerschwin, Alfred Hitchcock, a Lumiere testvérek, Gustav Mahler, Vaclav Nyizsinszkij, Pablo Picasso, Maurice Ravel, Max Reinhardt, Fjodor Saljapin, Arturo Toscanini – hogy csak a legismertebb neveket említsük – állt kamerája előtt. A legkülönbözőbb uralkodók – királyok, maharadzsák, kánok és családtagjaik, – arisztokraták, a színház, a film, a cirkusz, az orfeumok csillagai, színészek, énekesek, táncosnők, szépségkirálynők, zsokék, félvilági nők, a társasági élet válogatott figurái – egyszóval azok, akiket a kispolgári közönség irigyelt és csodált. „A magyar szórakoztatóipar hőskorának legkeményebben dolgozó napszámosa, mellesleg maga is sztár és a társaság kedvence” [12] volt – írták róla. Itthon 1928-tól a Belváros még előkelőbb pontjára költözött, a Váci utca 24-ben nyitotta meg fényűző eleganciával berendezett, minden apró részletében különleges gonddal, ízléssel megtervezett műtermét.

Legaktívabb kiállítói korszakában, 1955 és 1963 között Angelo külföldön igen széleskörű megbecsülésnek örvendett, Kanadától Új-Zélandig, s Szingapúrtól Kenyáig öt világrész több mint 300 kiállításán szerepelt képeivel, s mintegy 70 arany-, ezüst- és bronzérmet, oklevelet kapott. De már a megelőző évtizedekben is sok jelentős kitüntető elismerésben részesült. 1926-ban a legrangosabb szervezet, a Royal Photographic Society of Great Britain tagja lett, 1927-ben Salzburgban Osztrák Állami Aranyéremmel tüntették ki, 1958-ban a FIAP (Federation International d’Art Photographie: Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége) Excellence, 1969-ben a legmagasabb, Hon.EFIAP (Honoaire Excellence) kitüntetését[32] kapta. 1959-ben a francia kultuszminiszter díját, 1960-ban Montrealban aranyszobrot, Brüsszelben Európa-díjat, 1961-ben a francia szépművészetek miniszterének díját, a Daguerre-Niepce érmet nyerte el. Több mint 40 tekintélyes nemzetközi lap és magazin – köztük a Vanity Fair, Harper’s Bazaar, Berliner Illustrirte Zeitung, Theatre Show, La Danse, Wiener Salonblatt, Die Dame – közölte képeit és írásait. Itthon 1924-ben a MAOSZ (Magyar Amatőrök Országos Szövetsége) a művészi fényképezésben szerzett érdemek elismerésére alapított érmet ítélte neki, egy évre rá a Budapesti Fényképészek Ipartestületének alelnöke lett. 1937-ben ’Magyarország aranykoszorús fényképészmestere’ kitüntetést nyerte, 1939-ben a Ipartestület a fényképezés feltalálásának 100 éves jubileuma alkalmából ’a fényképezés és a szakmai érdekek terén szerzett kiváló érdemei’ elismeréseként több kiemelkedő fotográfusunk társaságában Niepce-Daguerre arany-emlékéremmel és aranylánccal tüntette ki. 1956-ban a MADOME (Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesülete) arany jelvénnyel jutalmazta. 1927 és 1937 között tucatnyi írása jelent meg a Fotóművészeti Hírekben.  1934-1938 között a hivatásos műtermi fényképészek szaklapjának, a Magyar Fotográfiának[33] egyik szerkesztője volt. Részt vett a tanonc-oktatásban, 1939-től a fényképészmester vizsgabizottság elnökévé választották. 1936-ban A mestervizsga és problémái[34] című cikkében minden részletre kiterjedő figyelemmel foglalta össze a fényképész iparos-képzés és vizsgáztatás témakörét, egyben egy fotófőiskola felállítására tett javaslatot, melynek programját is kidolgozta. Javaslatai – bár évtizedeken át sem vesztették el aktualitásukat – sem akkor, sem később nem találtak meghallgatásra.

Angelo fáradhatatlan tanító és szervező volt, aktívan részt vett az amatőr fotósok esztétikai kultúrájának fejlesztésében. Itthon és külföldön magyarul, angolul, franciául a legkülönbözőbb témakörökben több mint 70 előadást és szakmai bemutatót tartott szakmabelieknek és kiállító amatőröknek a modern fotóművészetről, portré- és aktfényképezésről, a műtermi gyakorlatról, technikai kérdésekről. Mivel több mint 50 fényképész volt tanítványa, élénken foglalkoztatta a fényképész iparos-képzés problémája. 1945-ben, amint lebombázott műterme újra használhatóvá vált, a szakma egészét átfogó tematika oktatására előadónak neves szakembereket – fotográfusokat, képző- és iparművészeket, művészettörténészeket, filmes-, színpadi, és műszaki szakembereket, tudósokat, divattervezőket, stb. – megnyerve meghirdette a hathónapos Angelo Fotó Akadémiát. A Szabadság című lapban 1945. augusztus 17-én megjelent hirdetése szerint „Angelo műterme teljes üzemben. Külön helyiséggel szeptember 10-én indul Angelo és 30 kiváló fotópedagógus és művész vezetésével Angelo fotoakadémiája kezdőknek és haladóknak.”[35] Sajnos nem tudni, hogy a nagy ívű tervezetből realizálódott-e valami.
Szakírói munkássága is igen szerteágazó és színvonalas volt. Írt az aktfényképezésről, a műtermi portréfotózásról, a nemes eljárásokról, a modern fotográfia problémáiról, a művészi fényképezésről, technikai kérdésekről, a mestervizsgáról, a szakma napi gondjairól, a fényképészek gazdasági helyzetéről, s publikált kiállítási kritikákat is. A Magyar Fotográfiában, a Magyar Fényképészben,[36] A Műteremben[37] olvashatók írásai, s a fotóművész amatőrök lapjában, a Fotóművészeti Hírekben 1927 és 1937 között tucatnyi tanulmánya jelent meg. Reveláció erejével ható 1968-as kiállításán kívül 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában A magyar fotoművészet 125 éve[38], és 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981.[39] című átfogó fotótörténeti kiállításokon is méltóképpen szerepeltették munkáit. 2002-ben Kecskeméten a Magyar Fotográfiai Múzeum rendezte meg Angelo retrospektív kiállítását[40], és ehhez kapcsolódva jelentette meg Kincses Károly Angelo[41] monográfiáját. 2004-ben a Sólyom András által rendezett dokumentumfilmben kortársai idézték fel Angelo alakját, munkamódszerét, művészetét. 2018. augusztus 9-én a Mai Manó Ház Blogján Angelo volt A hét fotósa. Legtöbb művét közgyűjtemények – a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, az Országos Színháztörténeti Múzeum – őrzi.