„A munkásosztály utolsó fotográfusa” – Chris Killip retrospektív kiállítása Londonban

A londoni The Photographers’ Gallery-ben nyílt meg a brit fotográfia meghatározó alakjának, Chris Killipnek retrospektív kiállítása, amelynek kurátorai Tracey Marshall-Grant és Ken Grant. A közel 150 képet felvonultató tárlattal egyidőben – a Thames & Hudson gondozásában – kiadásra került a Chris Killip 1946–2020 című album is.

„A munkásosztály utolsó fotográfusa” megnevezéssel is illetett Chris Killipet (1946–2020) Észak-Angliában készült fotói tették világhírűvé, valamint többek között az ezeket is magába foglaló 1988-ban kiadott In Flagrante című könyve. A fotográfus ennek az albumnak és természetesen folyamatos munkájának köszönhetően nyerte el a Henri Cartier-Bresson-díjat, ami után sok meghatározó lépéssel juthatott el később a Harvard Egyetem katedrájára is. Killip szerepei látszólag távol állnak egymástól, szinte ellentmondásosak, hiszen „a munkásosztály fotográfusa” egyben az Ivy League egyik neves egyetemének oktatójává is vált. A szerepek azonban Killip személyében és fotográfusi munkáján keresztül kerülnek egymáshoz igazán közel, hiszen fotográfusi hozzáállása és emberséges megközelítésmódja hidat épít a különböző társadalmi csoportok között.

Chris Killip fotográfus pályafutásának és egyben személyének egyik egyedülálló és kiemelten fontos jellegzetessége az a viszonyrendszer, amelyet a fotóin megjelenő emberekkel alakított ki. Killip nem pusztán a szakmabeli szerepében, vagyis fotográfusként volt jelen a fotózások helyszínein, hanem mint magánember is elmélyült a terepen. Ennek köszönhetően nemcsak a fotó kánonjának meghatározó képei születtek, de hosszú baráti kapcsolatok is az egyénekkel és a közösségekkel egyaránt. Killip az 1970-es években kezdte el rögzíteni azoknak az embereknek az életét, akik nem írhatták a történelmet, hanem „a történelem írta őket”.

Killip a gazdasági változások, a deindusztralizáció folyamatának elszenvedőit, az ipari munka nélkül maradt munkásosztály életét örökítette meg. Olyan egyéneket és közösségeket követett, adott esetben élt velük, akiknek ráhatása a rendszerre és a strukturális változásokra, vagyis a közvetlen történelemre korlátozott volt. Olyan közösségeket és problémákat mutatott be képein Killip, amelyek egyébként a széles társadalom számára láthatatlan, vagy csak rejtett módon voltak érzékelhetők.

Ilyen probléma volt például a tömeges munkanélküliség lecsapódása a hétköznapi életre, ezáltal a megélhetés és a szegénység kérdése Észak-Angliában. A brit szigetek tengerpartján készült sorozataiban Killip a tengerbe dobott szenet gyűjtő embereket örökíti meg, vagy a ’80-as évek közepére tehető bányászsztrájkokat, vagy éppen egy anarchista punk közösséggel eltöltött hat hónap lenyomatait.