„Ő volt az erőszak tudósítója Dél-Afrikában” – interjú a Közvetlen történelem. Juhan Kuus életműve című kiállítás kurátoraival

Juhan Kuus talán kevésbé bejáratott név Magyarországon. Reméljük e tárlat változtat ezen. Mint a kiállítás kurátorai, megtennék, hogy bemutatják a fotóriporter 20. századi fotográfiában betöltött szerepét és jelentőségét?

Juhan Kuus, észt származása ellenére, az észt kulturális életben is ismeretlen volt, egészen addig, amíg mi meg nem szerveztük az első fotókiállítását Észtországban. Csak ezután kezdték „látni” a munkáit Dél-Afrikán kívül is. Pedig az ő hagyatéka igen fontos és értékes adalék a 20. századi humanista dokumentarista fotográfia történetéhez. Fotói megrendítő és megható történeteket közvetítenek a társadalom különböző rétegeiből származó emberekről és az ő életük eseményeiről. Képei szemet gyönyörködtetőek és lenyűgözőek, de sokakban egyúttal kellemetlen érzést is keltenek: nem könnyű tőlük szabadulni. Juhan alkotói hagyatékában számos igazságtalanságról készült felvétel található. Ő volt az „erőszak tudósítója” Dél-Afrikában. Úgy érezte, hogy képei tükörként szolgálnak az emberek számára, hogy megmutassák, milyenek valójában. Juhannak sikerült nagyon közel kerülnie alanyaihoz, vagy „áldozataihoz”, ahogyan gyakran nevezte a fotózottakat, nem csak fizikailag. E közelség miatt sok képén különös érzékenységet mutat az ember és annak mélyebb története. Ahogy az egyik ismert dél-afrikai újságíró, Chris Marais fogalmazott: „Amikor majd megírják Dél-Afrika igazi történetét, Juhan Kuus képeire lesz szükségük, hogy illusztrálják azt”.

A politikai légkör, amelyben dolgozott, meglehetősen feszült volt. Milyen volt akkoriban észt bevándorlóként Dél-Afrikában élni? Milyen volt a személyes háttere?

Becslések szerint a második világháború alatt és/vagy után mintegy százötven, a szovjet megszállás elől menekülő észt került Dél-Afrikába. Juhan édesapja, Harri Kuus egyike volt ezeknek a bevándorlóknak. Dél-Afrika méretét tekintve tehát az észtek gyorsan asszimilálódtak a helyi fehér közösséghez. Juhan azokban az időkben nőtt fel, amikor az apartheid volt a norma, és fehér gyerekként, bár apja bevándorló volt, nyilvánvaló kiváltságokat élvezett. Édesanyja afrikánsz volt. Apja a bátyjával együtt bőrgyárat alapított, és amíg az csődbe nem ment, a család jól élt. Így, ahogy Juhan a beszélgetések során elmesélte nekünk, amíg 17 évesen el nem szökött otthonról, és nem kezdett el egy fotólaborban asszisztensként dolgozni egy újságnál, nem tudta, mit gondoljon az apartheidről. Úgy vette, „ahogy van”. Csak ezután kezdett el igazán odafigyelni a diszkriminációra és a szegregációra.

Mikor és hogyan találkoztak a műveivel? Hogyan indították el a Juhan Kuusi Dokfoto Keskus-t (a Juhan Kuus Dokumentarista Fotó Központot)?

Sok dolog az életben véletlenül történik. Juhan Kuus felfedezése is ilyen véletlen volt. Ez 1999 őszén történt. Toomas [Järvet] az interneten szörfözött, amikor rábukkant Juhan Kuus nevére és a dél-afrikai fotósorozataira. Egy ilyen hagyományos észt név, még ha dél-afrikai kontextusban is, felvetette a gyanút, hogy talán valóban egy észt fotográfusról lehet szó. Azonnal elhatároztuk, hogy írunk neki egy levelet. Levelezésünkből megismerhettük a munkáit és dél-afrikai életét. De csak az Észtországi Művészeti Múzeumban rendezett kiállítása után döntöttünk úgy, hogy róla elnevezve alapítjuk meg a dokumentarista fotóközpontot. Juhan ránk hagyta archívumának egy részét, és ahogyan beszélgetéseink során is, Juhan kifejezte, hogy az álma mindig is az lett volna, ha hazájában valamelyik intézmény méltányolná a munkásságát, és segítene annak megőrzésében, népszerűsítésében. Akkor még nem tudtuk, hogy mi leszünk azok az emberek és az a szervezet, akik ezt magukra vállalják.

Hogyan lehet terjeszteni az örökségét? Van ilyen jellegű küldetésük?

Kiállításokat szervezünk neki Észtországban és külföldön. 2016 óta négy bemutatót tartottunk külföldön, beleértve a mostani Mai Manó Házban megnyíló tárlatot (a másik három helyszín Tampere, London és Szentpétervár voltak – a szerk.) és hármat Észtországban. Még sok más lehetőségről tárgyalunk a partnereinkkel. Mivel 2023-ban lesz a 70. születésnapja, egy új kiállítási projekten dolgozunk, amelyet a központunkban mutatunk be. Küldetésünk mindenképpen átfogóbb, mint pusztán Juhan Kuus bemutatása. A Juhan Kuus Dokumentarista Fotó Központ a dokumentarista fotográfia megbecsülésére és fejlesztésére törekszik általában Észtországban, valamint az észt dokumentarista fotográfusok bemutatására világszerte. Küldetésünk, hogy összehozzuk azokat a fotográfusokat és más érdeklődőket, akik a dokumentarista fotográfiát arra használják, hogy olyan történeteket meséljenek el és éljenek át, amelyek inspirálnak, gazdagítanak, bevonzanak és megváltoztatnak életeket.

Az erőszak (legyen szó állami elnyomásról vagy jobboldali szélsőségességről) visszatérő témája Kuus sorozatainak. Ez a légkör nyomot hagyott az ő személyiségén is? Hogyan tudott évtizedekig egy ilyen környezetben dolgozni?

Nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy az, hogy ilyen erőszaknak volt kitéve, nyomot hagyott benne. Juhan tisztában volt ezzel, és beszélgetéseink során elmondta, hogy poszttraumás stressz zavart és depressziót diagnosztizáltak nála. Az életfelfogása és az erőforrásainak szűkössége közvetlenül befolyásolta képeinek tartalmát és témáit. Juhan néhány hónappal a halála előtt írt nekünk: „Nagyon negatív kép alakult ki bennem erről a szegényes világról és annak emberségéről. Az élet általában, beleértve engem is, olyan átkozottul csúnya.” Amikor az összes nagy konfliktusfotográfus munkáját nézzük, ugyanaz a kérdés merül fel bennünk: hogyan volt lehetséges ilyen környezetben dolgozni? Sajnos ez a kérdés most is nagyon friss, ha az ukrajnai háborút és az ott dolgozó fotóriportereket nézzük. Nem vagyok benne biztos, hogy van rá jó válasz.